Emberi hang, törölköző és húsleves - ha magánkórházban műtik

A teljes szöveget nem, de több részletét is közöljük az írásnak, amely egyébként itt olvasható:  

„Ennyi a panasza? Magát ezzel a kórházban elküldik” – sóhajtott kedvesen, de határozottan háziorvosom, amikor még idén nyáron felkerestem, hogy hat éve itt vannak ezek a fránya epekövek és relatíve gyakran szurkál és fáj valami azon a tájékon, ráadásul minden étkezésnél azon gondolkozom, nem teszek-e rosszat az adott kajával. A doki reakciója, az illetékes kórházba megejtett jónéhány telefon és körbekérdezősködésem után egyértelművé vált, hogy a jelenlegi, covid utáni, közbeni helyzetben senki nem fog engem tb-alapon megműteni ilyen tünetekkel, esetleg pár év múlva, hacsak addig nem szorul be valamelyik kövecske a számtalan közül. Így hát elhatároztam, hogy ha már hat évig panaszmentes voltam, nem húzok 19-re lapot, jobb lesz azoknak a köveknek odakinn. 

A választott magánkórházban a műtétre kiszemelt sebész csak annyit kérdezett a konzultáció végén, hogy „akkor mikor legyen a műtét?”. Lehetett volna 3-4 hét múlva is, Végül ráböktünk egy 5 hét múlva esedékes október közepi napra.  

Amit az orvosra várva már az első alkalommal megfigyeltem a kórházban, hogy beleértve saját magamat is, teljesen átlagos páciensek várakoztak: egy nagy paksaméta lelettel érkezett idős hölgy, akit egy nővér nyugtatgatott, negyvenes-ötvenes szülők, akik lányukat kísérték, egy középkorú férfi, aki Győrből érkezett műtét előtti konzultációra. A kórházat sem nevezném luxuskórháznak, igényes, szép, tiszta, valószínűleg van minden, ami kell, és ennyi.  

A műtét előtt egy egyszemélyes előkészítő szobában töltöttem el – ahhoz a körülményhez képest, hogy hamarosan felvágnak – egy elég kellemesnek mondható két órát. Már ekkor tudtam, hogy második leszek a műtéti sorban, és mielőtt infúzióra tettek és megkaptam az ilyenkor szokásos gyógyszereket, elküldtek zuhanyozni. A zuhanyzó-mosdó kombó nagyjából egy három-négycsillagos szállodában is megállná a helyét. Amennyire láttam, rajtam kívül nem volt más páciens ezen az előkészítő szinten. 

A szobába már be volt készítve a műtős szettem (hálóingnek nevezett lepel, sapka, maszk), és legalább három törölköző, amikre mutatva először még bátortalanul kérdeztem, hogy használhatom-e őket. „Persze, ez az Öné” – hangzott a válasz, és ezek után mondanom sem kell, hogy a bőröndömben amúgy miért nem volt WC-papír, evőeszköz, saját pohár és egyebek. Na jó, fertőtlenítő spray-t és kendőt azért vittem, de nem vettem elő. A takarítónő az alatt a két óra alatt is bejött egyszer felmosni. A nővér is érkezett vérnyomást és pulzust nézni, infúziót ellenőrizni, fényeket állítgatni, hogy tudjak pihenni (na persze). Ekkor találkoztam először az aneszteziológussal is, egy 65-70 év körüli doktornővel, aki elmondta, mi hogy lesz. Az időközben az első műtétét befejező sebészem is benézett, hogy van-e még valami kérdésem, aztán 15 perc múlva már a műtőben voltam. Ott volt néhány perc, amíg várni kellett, na azt nem kívánom senkinek, de szerencsére kisvártatva és azért is elnézést kérve, hogy néhány percet késett, megérkezett az altatást végző doktornő. Aztán snitt.  

Az állítólag egyórás műtét után már a szobámba vittek, amiből először a plafont láttam meg, azt is szédelegve. Kétágyas szobát kaptam, amiben külön, zuhanyzós fürdőszoba volt, a cuccaimat pedig időközben áthozták az előkészítő szobából, minden ott várt elrendezve az ágyam mellett. Nemsokára megérkezett a szobatársam is, aki amúgy Spanyolországban él, és kifejezetten egy itt dolgozó orvoshoz érkezett haza, mert csak ő vállalta be a bonyolultabbnak mondható műtétét. Őt délután 4-kor tolták be a műtőbe, én ekkorra túl voltam az első rövid sétámon. 

Ha jól emlékszem, 11 beteg volt aznap a mi emeletünkön, és vagy 2, vagy 3 nővér. Egyikük már a műtét után 1-2 órával hozott legalább négyféle sós és édes kekszet, hogy egyek, ha éhes vagyok, az odabiggyesztett másfél literes üvegből pedig kiöntött egy pohárnyi ásványvizet, hogy kortyolgassam. Megmutatta a nővérhívót, bekötött egy fájdalomcsillapító infúziót, és a kezembe adta az ágy távirányítóját, arra biztatva, hogy próbálgassak lassan felülni. „Ezek az ágyak legalább egy millióba kerülhetnek” – állapítottuk meg a szobatársammal. Az orvosom is bejött pár órával a műtét után, és elmondta, hogy zajlott az egész. 

A sokat szidott kórházi koszt jelentőségét még egy epeműtétet követően sem becsülték le, pedig tőlem annyival is elintézhették volna, hogy pihentetésképpen aznap infúzión élek. Ezzel szemben a kekszadag után érkezett egy teljesen komplett marha erőleves, amit a kórház tőszomszédságában lévő, elég neves étterem konyhájáról szoktak hozni a műtét után lábadozóknak.Az éjszakai ügyeletes doktornő külön bejött bemutatkozni, megkérdezte, hogy vagyok. Azt hiszem, éjszakára is legalább két nővér jutott a szinten lévő 11 betegre, ők is jöttek, kérdezgettek, amikor pedig elromlott a nővérhívó, 5 percen belül küldtek valakit megjavítani. 

Mindez persze nem volt ingyen: a számla végösszege 527.000 forint.