Elhunyt Szíjártó László, a KTMF első igazgatója

Szíjártó László 1968. július 1-jétől 1971. augusztus 31-ig igazgatóként irányította a KTMF szervezeti kiteljesedését. Részt vett a hazánkban addig nem alkalmazott hároméves műszaki főiskolai oktatási rendszer kimunkálásában, s így lett az elsőként létrejött kar vezetője. Feladata igazgatóként az oktatási feltételek megteremtése, a képzés elindítása volt. Ez a munka az oktatási dokumentumok, tantervek és tantárgy programok elkészítése mellett a kar, a tanszékek szervezetének, oktatási tevékenységének a megszervezését jelentette. A kar 1968 őszén a Budapesti Műszaki Egyetem Szerb utca 23. sz. alatti épületében kezdte meg működését, s 1971. őszéig összfőiskolai feladatokat látott el. A kar három szakjára - hídépítési és fenntartási, útépítési és fenntartási, vasútépítési és fenntartási - az induláskor 124 nappali tagozatos hallgatót vettek fel. Ők voltak a főiskola első hallgatói. Ez volt az ország első új típusú, a profilját, képzési rendszerét folyamatosan kereső műszaki főiskolája. 

A KTMF születéséről a Győr utolsó ötven évét feldolgozó,  Ez is a mi 50 évünk című kötetben (amelyet az Új Szó Nálunk újságírói jegyeznek) olvashatnak:  

A jövő a ‘70-es  évek legelején egyszer már Győrben épült – beszámolt erről a Jövő Mérnöke c. folyóirat (1970. márc. 7.) is, emlékeztetve az 1966-os kormányhatározatra, illetve az 1968-ban elfogadott „törvényerejű rendeletre”, amely kőbe véste, hogy a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolának a kisalföldi megyeszékhely ad otthont. „Tíz vállalat 180 munkatársa dolgozik a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán. 1971 júliusában – Győr várossá nyilvánításának 700. évfordulóján – tették le a főiskola alapkövét” – ez már a Kisalföld beszámolója. „Idén szeptemberben pedig megkezdődik az oktatás. Addig még át kell adni egy tanulmányi épületet, az éttermet, a konyhát, egy laborépületet és egy kollégiumot ahhoz, hogy a diákok (a Szegedről áttelepített kar hallgatói) zökkenő nélkül folytathassák tanulmányaikat. Igaz ugyan, hogy az 1974–1975-ös tanévben csak 400 diáknak lesz otthona a Duna menti Aranypart, de az építkezések befejeztével 1800 nappali hallgató költözik Győrbe, a levelező és esti tagozat hallgatóival együtt pedig majd 3000-re duzzad a főiskolások száma.” (Kis-alföld, 1974. márc. 17.) 

Csak aztán becsüljék meg! 

A Jövő Mérnöke c. folyóiratban Szíjártó László igazgató azt is elárulta, hogy befejeződött a területnek a szanálása, ahol 1970-ben megkezdték a földmunkát. Sokakat érintett fájdalmasan a nyilatkozat, elég csak R. Károly nyugdíjas történetét elolvasni, akit véletlenszerűen szólíthatott le az újságíró, amikor körkérdést készített arról, mit várnak a győriek a leendő főiskolától. Beletrafált. 

„1969-ben tudtuk meg, hogy a főiskola miatt lebontják az egész Vásárhelyi Pál utcát. Harminc évig laktunk a saját házunkban, hozzászoktunk Révfaluhoz, és bizony nehéz szívvel hagytuk ott a házat. A házat, amit magam építettem, a kertet, amit a feleségemmel együtt műveltünk, a környéket, ahol felnőttek a gyerekek.” A nyugdíjas elmondta aztán, hogy kaptak egy lakást „az Ady-telepen”, de nem tudták megszokni a kőrengeteget. Visszaköltöztek egy másik révfalui telekre. „Most már belenyugodtunk abba, hogy így történt. Egyre ritkábban emlegetjük a házat, a kertet. Azt várjuk a főiskolától, hogy szépüljön meg tőle Révfalu. A diákok, akik szeptembertől itt fognak élni, nem is tudják, hogy Győr egyik legszebb része lesz az övék. Csak aztán becsüljék is meg.” 

Megbecsülték, ez mindjárt kiderül, de előtte még az első, illetve a második ütem átadásáról hadd számoljunk be – már csak azért is, mert mindkettő meglehetősen patetikusra sikerült. „A Lúgosay (helyesen: Lugossy) Mária ifjú iparművész által diplomamunkában tervezett kvarcóra 10 óra 35 percet mutatott, amikor Sárosi János, a Győr Megyei Állami Építőipari Vállalat igazgatója az alábbiakat mondta: „Jelentem, hogy a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola első üteme a kormány határozata szerint elkészült.” (Kisalföld, 1974. szept. 14.) A három évvel későbbi, második ütem átadásánál is megadta a módját Háry Béla, a megyei pártbizottság első titkára: „Olyan intézmény kifejlesztése a cél, amely befelé, a hallgatók felé a szocialista nevelés eszközeivel olyan légkört teremt, amely egyértelműen elősegíti a szocialista üzemmérnökké érés folyamatát.” (Kisalföld, 1977. okt. 29.) Az épület tehát elkészült, az ország egyik legmodernebb campusának számított akkor – emlékszik vissza Somodi Géza, aki autógépész-üzemmérnökként végzett, de a rendszerváltás után pályát váltott: újságíró, majd a Kisalföld főszerkesztő-helyettese lett, ebben az évben (2022-ben) pedig az Új Szó győri szerkesztőségének vezetője. „Amikor most elmegyek az azóta egyetemmé vált Széchenyi campusa előtt, mindig irigylem, milyen körülmények között tanulhatnak a jelen hallgatói. Abban az időben azonban mi számítottunk ugyanennyire kiváltságosnak, mert az az épület és a kollégium, ahová kerültünk, modern, mondhatni, csillogó volt.” 

Miért a K2-től kezdődik? 

Apropó kollégium: a kollégiumi épületeket a „K” betű mellé tett számmal nevezték el, így Somodi Géza idejében is létezett már a K2, a K3 és a K4. De hol volt a K1? „Sehol, az ugyanis nem épült meg. Valószínűleg elfogyott addigra a pénz. Csak sok-sok évvel később, amikor az ifjúsági olimpiát Győrben megrendezték (2017-ben), készült el a hiányzó K1.” De épp amiatt, mert a K1 egészen addig hiányzott, a kollégiumi szobák sem két-, hanem háromágyasak lettek. A mérnök-újságíró úgy emlékszik, hogy a kollégiumi bejutás viszonylag sima ügy volt az ő idejében, vagyis akit vidéki hallgatóként felvettek a KTMF-re, az automatikusan számolhatott kollégiumi férőhellyel is. „Más élet volt azért akkor a kollégiumban, mint manapság. Volt ugyan egy étteremszerűség is, de ott alkoholt nem lehetett vásárolni. Klasszikus főiskolai-egyetemi életről sem nagyon beszélhettünk. Hetente egyszer mondjuk volt diszkó a főiskola aulájában, de a városban nem sikerült „egyetemi” klubot létrehozni. Voltak a fiúk a KTMF-en, a lányok pedig a TK-n (tanítóképző főiskolán – a szerk.), de a két csapat nemigen keveredett.” 

Sztrájk a menzán 

„Egy napig sztrájkoltunk a menza miatt – folytatja évfolyamának legnagyobb sztorijával. 
– Nem is az étel volt förtelmes, inkább a körülmények miatt sokalltunk be, hogy se szalvéta, se só, se semmi nem volt. Elhatároztuk, hogy egy napig senki nem megy le a menzára enni, s akkor a nagy üresség majd felhívja a figyelmet a hiányosságokra. Olyan jól sikerült a sztrájk, hogy valóban teljesen kiürült a helyiség. A KISZ- és a párttitkár fel-alá rohangált, hogy ebből most mi lesz. Nem lett semmi, pontosabban mégis: mi nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy így összefogott mindenki; másnaptól pedig lett só meg szalvéta… meg minden.” 

Már akkor is sok külföldi járt a KTMF-re, köztük  jemeni és palesztin hallgatók. Máig mosolyog az akkori évfolyam azon, hogy egyikük – Hakimi –, aki megbukott, nem három, hanem négy évet járt a győri főiskolára. Hazaérkezése után jobb álláshoz jutott, mondván, ő biztosan jobb képzésben is részesült, hisz egy évvel tovább járt, mint a vele együtt kezdő barátja… A győri diplomával simán el lehetett helyezkedni Magyarországon, s aki Győrben maradt, egyenes úton a Rába vagon- és gépgyár kapuján belül találta magát. Így volt ezzel Somodi Géza is, aki ma csendben hozzáfűzi: „A modern tananyag kapcsán azért voltak hiányosságok. Kint a civil életben már rég Commodore-on játszottak a gyerekek, mi meg még mindig a lyukkártyás gépeken tanultunk.” 

 Sok tízezezer fiatal felnőtt töltött három, négy, akár öt évet a KTMF-en, a nyolcvanas évek elején egy dolog biztosan közös volt a múltjukban: A NAGY NYÍRSÉGI ALMASZEDÉS. „Minden évben a tanév első két hetében el kellett mennünk almát szedni. Hallgatónak, tanárnak egyaránt – az utóbbiak voltak a felügyelők, de nekik is dolgozniuk kellett. Nem állítom, hogy szorgalom terén mi élen jártunk, a brigádunk nevével próbáltuk ezt ellensúlyozni: mi voltunk a Lendület Brigád. Az almaszedések esténként sokkal inkább hasonlítottak egy nagy bulihoz, mint megfeszített társadalmi munkához, értelme sem volt sok, talán annyi, hogy negyven év távlatából is csak emlegetem, mint kedves főiskolai emléket.”