A munkamánia olyan, mint az alkoholizmus

A munkamánia a viselkedési addikció egyik típusa. Függőség, ami nem múlik el magától és idővel egyre pusztítóbb egészségügyi, társadalmi és egyéb hatásai lehetnek. Nem lehet egyik pillanatról a másikra kipihenni, leállni vele, vagy egyszerűen csak továbblépni, hogy majd varázsütésre változik a helyzet, ha végre alszunk egy jót, vagy kiveszünk két hét szabadságot. Nem fog. A belső késztetést, a kényszert ugyanis – ami minden addikció jellemzője – csak úgy lehet legyőzni, ha felismerjük, hogy baj van, és tudatosan, akár szakember segítségét kérve és elfogadva kezdünk dolgozni azon, hogy jobban érezzük magunkat. 

Az Mfornak névtelenül nyilatkozó, negyvenes éveiben járó nő első komoly munkahelyén kapcsolt teljes fokozatra, és mint mondta, azonnal be is szippantotta a munka világa. Huszonévesen imádta, hogy a szakmájából adódóan emberekkel beszélgethetett, folyamatosan jöhetett-mehetett. Nem érdekelte, hogy délután ötkor elvileg letehette a lantot, gyakran éjjel és hétvégén is dolgozott. Ez önmagában még nem lett volna probléma, hiszen nincs is jobb annál, mint amikor valakinek a munkája a szenvedélye (vagy fordítva), ám mint mondta:

az állandó teljesítménykényszer és a maximalizmus egyre durvább tempóra sarkallta.

Ráadásul egy idő után azt érezte, bárhogyan teljesít, nem elég jó. Nem tökéletes. Ahhoz, hogy elégedett legyen saját magával – és mások is vele – egyre többet és jobbat kell nyújtania. 

Először aztán jött a totális kiégés, amit a felmerülő egészségügyi problémák – alvászavar, a koncentrációs képesség romlása, az állandó frusztráltság és feszültség – miatt felmondás követett. Körülbelül kilenc hónap kellett a teljes regenerálódáshoz, és ezalatt nem vállalt semmilyen munkát.

Hogy lehet felismerni ezt a függőséget és mi lehet az ellenszer? Erről is szól az Mfor cikke.