Kudlik Júlia: Ugyanolyan ember voltam, vagyok, mint az olvasók közül bárki

(Az interjú, melyből itt részleteket közlünk, a komáromi Kikötő Polgári Szalon rendezvényén elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata, és a Vasárnap című lapban jelent meg. Kudlik Júliával Bödők Gergő beszélgetett.) 

– Szinte védjegyévé vált az a kellemesen búgó, andalító hang. Az igaz, hogy tizennyolc évesen a Magyar Rádióhoz azért nem vették fel, mert azt mondták, hogy ez egy negyvenéves nő hangja? 

– A hangom egyrészt „születési hiba”, másrészt pedig gyerekkoromban kivették a mandulámat, és a műtét során megsértették a hangszálaimat. Ezért nagyon sokáig mutáló fiúhangom volt. Később elkezdett kitisztulni. Akkor meg volt egy autóbalesetünk, egy kanyarban nekimentünk az oszlopnak, a torkommal nekiestem a csuklómnak, a fejemmel levertem a visszapillantót, és amíg néztem, hogy a férjemmel mi történt, eltörtem az orromat. A lényeg az, hogy kaptam egy gégerepedést. Ekkor már televíziós voltam. Hosszú ideig szinte naponta jártam injekciókra. Az operaház gégésze volt az orvosom, ő sem volt biztos abban, hogy valaha lesz hangom. Amikor arra kértek, hogy újra szólaljak meg, nem mertem. Ekkor jött egy ápoló, belém szúrt egy injekciós tűt, én pedig felordítottam. Kiderült, van hangom. 

– Nemsokára lesz kereken hatvan éve, hogy először képernyőre került, 1964. február 29-én. Hogyan emlékszik erre? 

Megjelentem a képernyőn, és valami olyat mondtam, hogy „Kedves nézőink, matematikaóránkat látták, tíz óra húsz perckor környezetismeret-óránk következik.” Valami ilyesmit csicseregtem. Anyukám és apukám rosszul lettek. Apukámnál az egész vállalat a tévét nézte. De én ezt soha nem így fogtam fel. Senki nem hiszi el, hogy én egy ugyanolyan ember voltam, vagyok, s a hátralévő kis időre még maradok is, mint az olvasók közül bárki. Nekem ez a munka jutott. Negyven évig egy rideg technikai eszközön keresztül próbáltam meg családtag lenni, ott ültem a szobák sarkában, ha úgy tetszik. Mert a múlt század utolsó harmadában mi, televíziósok valamennyien családtagnak számítottunk. S megpróbáltunk valamifajta értéket létrehozni, és azt átadni a nézőknek. 

– Mindig nagyon csinos volt a képernyőn. Volt egy stáb ön mögött, aki ebben közreműködött, vagy szabad keze volt abban, hogy mit vett fel, és milyen frizurája volt? 

– Annak idején mindenkinek saját ruhatára volt. Így azután előfordult, hogy ugyanazt a ruhát többször is viseltük. Amikor a heti beosztást készítették, arra azért figyeltek, hogy élőben három alkalomnál többet ne szerepeljünk. Így azután volt elég időnk pihenni, és felkészülni is az adásokra. S nem untak ránk a nézők. Arra tanítottak minket, hogy a televízióban rendkívül fontos az emberi arc. Ezért semmi olyan nem lehetett rajtam, a háttérben, a díszletben vagy a fülemben, ami elvonhatja a figyelmet arról, amit mondok. Ezzel szemben ma az van, hogy a bemondó hasán látszódik az árfolyam, a füle mellett, hogy hány fok van, s a szalagcímekben is más hírek vannak feltüntetve. Minden mozog és villog. Mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a néző ne arra figyeljen, ami elhangzik. 

A teljes cikk itt olvasható.