Várszegi Asztrik 78 éves

 Szent Benedek Atyánk életében van egy jelenet, amely létmódunk szimbóluma is lehetne. Az idősödő Benedek a monostor kapuja előtt ül. Mindmáig azt tartják, hogy a monostor kapujának tornyában volt az cellája. Tehát ott ül, és az emberek mennek hozzá. A bencés szerzetesi lelkipásztori munka nem más, mint keresztény jelenlét és készenlét. Nem úgy, hogy szaladgálunk a világban, hanem úgy, hogy egy adott, kiválasztott helyen ott vagyunk: oázis, világító mécses, tiszta forrás. Ez a hely a kolostor, és ez általában nagyon szép helyen van. A korai szerzetesek azt mondják magukról, hogy ők „ amator loci”, a hely szerelmesei. A saját kolostoruknak és környékének az elkötelezettjei. A bencés szerzetes a kolostorban éli a keresztény életet, és „ora et labora” – imádkozik és dolgozik, miközben nyitva van az ajtaja.  

A bencés kolostorba mindenki bejöhet, aki csak kopogtat, mi készséggel találkozunk vele, megmutatjuk az életünket, az imádságunkat, együtt lehet velünk. Befogadjuk az iskolánkban a gyereket, és négy vagy hat évig elkísérjük őt, életének egy nagyon nehéz szakaszán, a kamaszkornak és a szellemi forrongásnak az időszakában. Ha lelki krízisbe jutott, akkor a lelkével törődünk.  

A bencés küldetés tehát, vagy a bencés kolostor a keresztény jelenlét egy formája. Mi pusztán a létünkkel szolgálunk, ha az a lét lelkiekben, tisztaságban nemes és gazdag. A bencés Isten jelenlétében, emberben, közösségben gondolkodik, nem intézményben. Rászorulóban, keresőben, éhesben, szomjasban, szomorúban, örvendezőben. A bencés élet előítélet-mentes keresztény élet szeretne lenni. Nem bélyegzem meg a másikat, nem ítélem el előre, hogy szóba sem állok vele. ​​​​​​​