Amikor a túláradó szeretet fűt – VÉLEMÉNY

Így meg legföljebb a „Didergünk, de így is szeretünk!” feliratú pólóból lesz több a télen. Addig meg örömmel tölt el láthatóan sokakat, hogy a szeretve tisztelt államtitkáraik, minisztereik  és főispánjaik fizetése legalább rendben van, ők könnyen kigazdálkodhatják a rezsiköltségeket, és a miniszterelnök iránt érzett túláradó szeretet is fűthet télen a gáz helyett. 

A választás előtt még azt harsogta minden, közpénzekből kormányközeli tulajdonba került egyenrádió és egyenújság Magyarországon, hogy „Megvédjük a rezsicsökkentést!”. A kormányzat számolatlanul költötte a közpénzmilliárdokat a rezsiharcot népszerűsítő hirdetésekre a közpénzekből einstandolt médiumokban. Mellékesen kiürítették az államkasszát, hogy a bődületes közpénzosztással, közpénzszórással minél több szavazatot garantáltan, előre megnyerjenek. Mindeközben gyakorlatilag azt üzenték az embereknek, a választóiknak, hogy nyugodtan égessétek a villanyt, fogyasszátok a gázt, nem kell takarékoskodni, alternatív fűtési módokban, házszigetelésben gondolkodni, mert az olcsó rezsi úgyis megmarad. 

Ezekben az időkben, még ha arra is vetemedne egy felelős kormányzat, hogy milliárdokat költsön közpénzből a saját maga reklámozására, azt az utat kellene választania, hogy az energiatakarékos megoldásokra ösztönözze az embereket. Magyarországon is erről kellett volna szólniuk a kormányzati kampányoknak, és az országba érkező pénzeket, a stadionépítések helyett, még inkább az ingatlanok korszerűsítésére fordítani. Ehelyett egyik napról a másikra, felkészülési időt sem hagyva rondítottak bele a saját rezsicsökkentésükbe.  

Amire most nagyon igazságtalan riposzt az, hogy aki több gázt fogyaszt az átlagnál, keresse meg rá a pénzt! Egyébként sem, de Magyarországon különösen nem igaz az általánosítás, hogy csak a gazdagok élnek nagyobb ingatlanban, az átlag meg csak kicsiben. Ebből legfeljebb annyi lehet igaz, hogy a gazdagok nagy és energiatakarékos épületekben élhetnek, ha akarnak.  

Ebben az országban, nagyon sok átlagos családban évtizedek áldozatos munkájának célja és eredménye volt egy olyan családi ház felépítése, amiben a gyerekek is elférnek. Aztán az évek el, a gyerekek meg kirepültek, az energiafaló ingatlan viszont ott maradt a fejük felett.

A minap, amikor az MVM túlzsúfolt, és a helyzettel láthatóan megbirkózni képtelen ügyfélszolgálatán volt dolgom, nem gazdagokkal találkoztam, hanem segítségre váró idős emberek sokaságával, nyugdíjasokkal, megözvegyült asszonyokkal, akiknek fogalmuk sem volt, miből fogják kigazdálkodni a gázszámlát.

Őket hagyja most egymás hegyén-hátán izzadni az MVM a fülledt ügyfélszolgálatokon, a kormányzat meg az út szélén. Miközben az sem reális, hogy most egyszeriben mindenki eladja a korszerűtlen Kádár-kockáját. 

Ezért hát muszáj volt legalább fél tucatnyiszor leírni a közpénz szót ebben a jegyzetben is, hogy világos legyen, a közpénz, a „söralátéten” (lásd kibelezett KATA, nyugodjon békében) befizetett adónk mindannyiunk pénze, a közös vagyonunk, amiből a rezsicsökkentés leghatékonyabb módja az energiahatékonyság növelésének sokkal szélesebb körű ösztönzése lehetett volna. És akkor még nem is beszéltünk az agyonszidott Brüsszelből érkező, elherdált euró tízmilliárdokról.  

Ha nem várjuk el, nem követeljük meg, hogy ezekkel a közpénzekkel végre jól sáfárkodjanak, valóban nem marad más fűtési mód az előttünk álló gázos télre, mint a miniszterelnök, vagy a nemzet gázszerelője iránt érzett túláradó szeretet.