Két nap alatt megtanultak oroszul a jegypénztárosok

A szöveget szinte teljes egészében közöljük:  

Amióta visszatértünk Tiszabecsről a Keleti pályaudvaron dolgozom önkéntesként. A nemzetközi jegypénztárában próbálok tolmácsolni többedmagammal a jegypénztárosok, és a menekültek között. Naponta több ezer menekülő érkezik a Keletibe (és persze a Nyugatiba is, de ott nem vagyok, arról nem tudok beszámolni). Többen érkeznek, mint amennyit el tudnak vinni a vonatok. 90 százalékuk csak ukránul és/vagy oroszul beszél. A segélyszervezetek nem győzik beszállásolni az egy-két éjszakára itt rekedőket.  

A MÁV fűtött szerelvényeket állít be éjszakára, ahová fel lehet szállni melegedni, de a kapacitás véges. A menekültek így is sokszor a mínuszokban várakoznak napokat, elégséges számú WC és fűtött sátor nélkül. Mosdási lehetőség egyelőre nincs. A határon vonattal naponta több ezer ember lép be Magyarországra. Az ukrán és román határ felől érkező vonatokhoz és a nemzetközi vonatokhoz is, a MÁV minden lehetséges szerelvényt mozgósít, hozzácsatol. A román és ukrán határon a vasútállomások jegypénztárai naponta több ezer utazót szolgálnak ki, sokszor éjjel nappal nyitva vannak. Az ottani pénztárosok munkabírása, a jegyellenőrök helytállása, embersége minden képzeletet felülmúl. 

A Keletiben ukránul, vagy oroszul - és persze magyarul, többnyire angolul is - beszélő tolmácsok nagyrészben saját elhatározás alapján jönnek, senki sem szervezi őket. Ugyanez igaz az ukrán határon dolgozó tolmácsokra is, közülük is találkoztam jó néhánnyal. A Keletiben dolgozó maroknyi tolmács csapat tagjai sokan minden nap ott vannak, mások majdnem minden nap, sokszor 10-12-18 órát egyszerre. Hétvégén, napközben többen, hétköznap, éjszaka kevesebben. Éjszaka néha senki. Fordítanak a menekülők, és a Keletibe kitelepült segélyszervezetek, egyházak, rendőrök, pénztárosok között, épp ott, ahol kell. Mentőt hívnak, cipelik a csomagokat, elirányítják a menekülőket, segítenek ahol tudnak.  

Fotók: Facebook/ Máté Endre - Ungi Mariann 

A Keletiben megismertem a jegypénztárosokat. Elképesztő munkabírású, csodálatos emberek, kötél idegzettel. Ostromállapotban dolgoznak, a pénztár mostanában sokszor napi 24 órát van nyitva. A pénztár kapuját emberséges, mégis határozott készenléti rendőrök és a MÁV biztonsági szolgálata védik. A sorban sokszor több százan állnak csecsemőkkel, gyerekekkel, nagypapákkal, kutyákkal. Naponta jónéhány vonat érkezik, egyszerre több száz menekülttel, majdnem mind tovább akar indulni Budapestről. 

Úgy alakult, hogy ezeknek a pénztárosoknak most két nap alatt kellett megtanulniuk oroszul, és megtanultak. (Angolul, vagy németül már eleve is jól beszéltek.) Alkalmazkodnak a naponta változó szabályokhoz, és alkalmazzák ezeket. Ellenőrzik az úti passzust, hogy megfelel-e a nemzetközi szabályzatnak, vagy se. Javasolnak, mérlegelnek, kivárnak, segítenek, megértetik magukat bárkivel. A rendszer túlterhelt, ha egyvalami nem megy, más megoldást keresnek, és találnak. Ha nincs más választás, gyakran a pénztárosok és a tolmácsok fizetik ki a minimum szükséges jegyeket. Sokszor egyedül állják a sarat nappal és éjszaka: éjjel 11-kor is, vagy hajnal 3-kor és akkor is, amikor saját elhatározás alapján meghosszabbítják a nyitvatartást 24 órára, mert nincs más választás. Mert még kétszáz ember áll a kapu előtt, és nincs már ott önkéntes tolmács se. Igazi hétköznapi hősök. A barátaim.