Radek József: Szinte élvezzük a kihívásokat (INTERJÚ)

– A rendszerváltás előtt két állami vállaltnál dolgozott, két évtizeden át. Miként és miért lett vállalkozó? 

– Annak idején, a rendszerváltás kezdetén sorra alakultak a vegyesvállalatok, a hazai szaktudás és a nyugati tőke első találkozása volt ez Magyarországon. A megye első leányvállalata, egy osztrák tulajdonú kft. hívott. Működőképes cég volt, de ma már tudom, kezdetleges, használt gépekkel dolgoztunk. Sokáig nem is maradt fenn, mert az osztrák a kevés hasznot is kivitte, így fejleszteni nem tudtunk. Ez mondhatni tipikus volt akkoriban.  

A TELEPHELY MÉG HIÁNYZOTT, DE NYOMDAGÉPET MÁR VETTEK

– Azután újabb lépcsőfok következett, már kisebbségi tulajdonosként beléptem egy másik cégbe. De ez a kft. sem működött jól, sajnos időnként elveinkkel ellentétes üzletpolitikát folytatott. Például nem fizetett ki számlákat, és hagyta bedőlni azt a céget, amelyik beszállított nekünk. Ez nem az én világom. Abból a cégből kiléptem, öt munkatársam pedig követett. Az volt a terv, hogy Bábolnára megyünk, ahol egy jól felszerelt üzemi nyomda várt bennünket. De ez végül nem jött össze, így munka nélkül maradtunk, ami három-négy hónapig tartott. Ekkor értesültem róla, hogy Budapesten felszámolnak egy nyomdát. Megvettük a gépeiket, egy pótkocsis teherautóval el is hoztuk Győrbe. De nem volt telephelyünk. Napokig az autón volt a nyomda. A fuvarozó aztán kérte is, rakodjuk le valahová a gépeket, mert kellene az autó. A gyerekem akkor volt kétéves, a másik még meg sem született. Jártam a várost a babakocsival, és azt néztem, melyik épületen nincs függöny. Mert ahol nincs függöny, azt valószínű nem használják és kiadó lehet. Így találtam rá a Rákóczi utcában egy épületre. Kibéreltük és beköltöztünk. Ekkor alakult meg a Palatia Kft., 1993-ban, hat fővel indultunk.  

– Gép és telephely tehát rendelkezésre állt, de honnan jöttek a megrendelések? 

– Ilyen értelemben szerencsések voltunk, mert korábbi cégünknél az ügyfelekkel én tartottam a kapcsolatot. Sok partner kötődött is a személyemhez. Ahogy eljöttünk, jöttek a partnerek is. Persze volt, aki kivárt, megvárta, mi lesz velünk. Néhány hónappal később aztán ő is hozta a megrendelést. 

– Milyen jellegű munkák voltak ezek? 

– Viszonylag egyszerű, jobbára egy színnyomású szórólapok, újságok szerepeltek a palettán. Ott készült például a győri és a soproni Szuperinfó, a Műhely folyóirat első számai, az egyetemnek (akkor még főiskolának) is dolgoztunk, tőlük jegyzetek nyomására kaptunk megbízást. 

– És ellentétben a korábbi cég osztrák tulajdonosával... 

– Igen, mi sokáig nem osztottuk szét a nyereséget, azt mindig fejlesztésre fordítottuk. Egy idő után jöttek a cégeknek szóló pályázatok. Az első gépet 1997-ben vettük meg, egy négy werkes színes nyomógépet. Az már jelentős lépésnek bizonyult, a létszám is húsz fő körül alakult. A telephelyet pedig megvásároltuk, az is könnyebbséget jelentett. De osztalékot magunknak még mindig nem nagyon fizettünk. Mindent visszaforgatunk a cégbe. 

– Mikor jött el az a pillanat? 

– Először azt ünnepeltük meg, amikor egymillió forintunk volt a számlánkon. De azért egy ilyen vállalkozásnak az is a célja a sok küzdelem mellett, hogy valami hasznunk is legyen belőle. 2000 után óvatosan, de már egy kis marzs jutott a tulajdonosoknak. Akkor ketten voltunk, ötven-ötven százalékban Juhász Attilával. A nyomdaiparnak akkor kezdődött egy aranykora, úgy 2000-től 2010-ig tartott. Szinte szárnyalt az iparág. Nagyon jelentős fellendülés volt az egész országban.  

– Közben új telephelyre költöztek. 

– Igen, a Rákóczi utcában 2004-ig működtünk. Nem volt ideális a hely, lévén az épület több szintes, a különböző szinteken különböző üzemrészek kaptak helyet. Lifteztetni kellett a több tonna anyagot, mindezt az egyméterszer egyméteres személylifttel, ami komoly logisztikát is követelt. Ekkor szólt egy ismerősöm, hogy tud egy eladó csarnokot. Először nem érdekelt, de azért megnéztem. Ott persze még egy küszöb sem volt. Egy szintben két hatalmas csarnok épület, igaz az egyikben akna tátongott, előtte ugyanis mezőgazdasági gépeket javító szervizként működött. Megtetszett, eladtuk a mi épületünket és hitel felhasználásával megvásároltuk, 2003 óta itt tevékenykedünk. Először persze elvesztünk a csarnokban, néhány sarkokban voltak csak gépek, de idővel belaktuk. Kicsi is lett, már meg is hosszabbítottuk. 

– Abban az időben mentek a fejlesztések, mi is lecseréltük a gépeket, egyre több új berendezést és eszközt vettünk. Arra törekedtünk, hogy minden olyan terméket le tudjunk gyártani, ami nyomdához köthető. Így vagyunk mára például a keménytáblás könyvekkel, amit már helyben meg tudunk oldani. Korábban részmunkába kiadtunk műveleteket más cégeknek. 2014 óta már minden nyomdaterméket el tudunk készíteni. 

– Aztán korábbi társammal huszonöt év után úgy döntöttük, próbáljuk meg a következő huszonöt évben külön gazdálkodni. Az együttműködés azért megmaradt. Ő megkapta a soproni telephelyet, ott nincs offszet technológia, így ő idehozza a munkát gyártásra. Mi pedig azt a munkát visszük hozzá, amit ő tud elvégezni, spirálozás és hasonló feladatok ezek. Így teljesen baráti viszonyban, de szétváltan működünk. 

MI MINDIG MINDENKIT KIFIZETTÜNK
 

– A magyar vállalkozások több krízisen is átestek az elmúlt harminc évben. Önöknek mi jutott ezekből? 

– A 2008-as válság eleinte még nem érintett minket, 2010-re ért el hozzánk. Ugyanis több megrendelőnk addig bírta, majd sajnos több is bebukott, és ezt mi is erősen megéreztük. Volt olyan cég, amely mintegy tízmillió forintot nem fizetett ki nekünk. Üvegcímkéket gyártottunk nekik, tömegével. Egyszer csak végük lett.  Ez egy nehéz időszak volt. 2010 után lett egyre gyakoribb, hogy nem fizettek az ügyfelek. Jellemző az akkori állapotokra, hogy ha alapanyagot akartam venni, akkor mondjuk a kétmillió forintot táskában vittem Budapestre, mert csak kápét fogadtak el. Utalásról szó sem lehetett. Ez úgy két évig tartott. Azt mondhatom, hogy mi szinte élvezzük a kihívásokat, unalmas lenne az életünk nélkülük. 

– És azt is büszkén elmondhatom, hogy mi mindig mindenki kifizettünk, nálunk számla nem ragadt benn. Aki valamilyen anyagot hozott hozzánk, az biztos lehetett benne, hogy megkapja érte az árát. És ami szent és sérthetetlen, az a munkatársak fizetése. A harminc év alatt egyetlen napot nem késtünk a bérrel. A bér nálam mindig az első volt, aztán az adók és a beszállítók. Minderre pedig úgy állt rendelkezésre a pénz, hogy addig nem vettünk ki magunknak, amíg ezeket nem teljesítettük.  

– Válság után ismét fellendülés? 

– A válság évei után, 2014-ben volt egy jelentős beruházásunk, amikor elindultunk a digitális nyomtatás irányába, ahhoz vettünk gépeket. Az informatikai eszközök bennünket különböző területekről kiszorítottak. Például különböző meghívók, szórólapok, brossúrák korábban ofszettel készültek, de egy-két száz példányban a digitális technikával olcsóbbá vált az előállításuk. Ehhez kellett igazodnunk nekünk is. 2015 és 2020 között ismét jobb idők jártak. Aztán 2017-ben újabb fejlesztés, amikor a csomagolás irányába tettünk egy mozdulatot: vettünk stancgépet, dobozragasztót, Zünd késes kivágót és beléptünk a címkegyártásba is. Ezek szinergiában mennek az ofszettel, a gerincet továbbra is a könyvgyártás, marketing anyagok készítése jelenti. De látjuk a tendenciát, a csomagolás nagyobb szerepet fog kapni nálunk is. 

– Éreznek-e már valamit a most kibontakozó válságból? 

– A mostani válság nagyon kemény. Az elsődleges szempont, hogy a munkatársak munkája megmaradjon. Elképesztő mértékben mennek fel az alapanyagok árai, az euró árfolyama is az egekben. Hazai alapanyag pedig nincs a nyomdaiparban. Aztán az energiaárak ugyancsak nagyon elszálltak. Attól félünk, hogy sorozatos cégbedőlések lesznek. Most az a legfőbb célunk tehát, hogy a munkahelyek maradjanak meg.  

– Hogy lehet ezt megoldani ilyen feltételek mellett? 

– Óvatosak vagyunk, és vannak biztonsági tartalékaink. Ha kell, akkor a munkaidőhöz kell hozzányúlni, de a munkatársakat, a munkahelyeket meg kell tartani. A Covidnál is volt két-három hónap, amikor négyóráztunk. De ott láttuk a végét, lehetett számítani rá, hogy mikor lesz vége, ahogyan alakult a járványgörbe. Most úgy tűnik, az energiaválság tartós lesz, nem látni a végét. 

– Önök mennyire kitettek az energiaáraknak? 

– Gázban kevésbé, villanyban inkább, de a két energiaforrás ára együtt mozog. A kereslet csökkenésétől várható majd árcsökkenés, de ez a szakértők szerint nem jövőre következik be. 

JÓ ÉRZÉS OLYANOK KÖZÖTT LENNI, AKIK ADAKOZNAK 
 

– A Szent László-érmet társadalmi szerepvállalásért kapta. Miért érzi úgy, hogy adnia kell? 

– Ez egyébként úgy is felfogható, mint egy hiba. A vállalkozói racionalitással ellentétes. Mert ha bejön valaki az ajtón, és segítséget kér egy nemes cél ügyében valamilyen nyomdai termék előállításához, az nagy valószínűséggel kap valamilyen kedvezmény, de olyan is előfordult, hogy ingyenesen készítettük el. Most legutóbb a Lions-klubok szobrot avattak Győrött a Kálóczy téren, és az ahhoz készült kiadványt mi szolgáltattuk. Az pedig belekerülne akár százezrekben is. Mivel jótékony célról volt szó, megkértem a beszállítóinkat is, hogy ők is segítsenek. Ez így működik. A kiadvány egyébként tényleg szép lett. Kaptam is érte egy oklevelet, valamint egy üvegművész alkotását. 

– Miért csinálom? Mert adni jó érzés. És jó olyan személyek között lenni, akik adakoznak. Akár a Lions, akár a Rotary, vagy más is, ha megkeres bennünket, szívesen támogatjuk. 

– Azt meg tudja mondani, hogy hány könyv ment ki eddig a Palatia Nyomdából? 

– Régebben gyűjtöttük az itt nyomott könyveket, aztán olyan mennyiségben készültek, hogy már nem tudnánk hova tenni. Annyit el tudok mondani, hogy egy évben 120-160 címet és 634 könyv készült nálunk címenként 2022-ben. 

– Mi az a munka, ami kifejezetten emlékezetes maradt az ön számára? Aminek elkészülte után a szokásosnál is nagyobb elégedettség öntötte el?  

– Egyszer egy budapesti plébánia bízott meg bennünket egy ünnepi kiadvány elkészítésével. Bordó plüss borítással, arany nyomással, ötszáz példányban. És két napunk volt rá, hogy elkészüljön. Szerdán adták át, pénteken vitte a kocsi Budapestre. Ez tehát a sebesség miatt emlékezetes. Minőségben? Érdekes dolog ez, ha jó az alapanyag, szépek a képek, akkor azt mondják, de szépet nyomtatok. Ha rossz minőségűek, életlenek a képek, akkor meg hol nyomták ilyen csúnyán? Pedig ahol jó az alapanyag, ott nagyon nem lehet elrontani. De amire büszke vagyok például, hogy a Digitális Fotó Magazin évekig nálunk készült. Egy ilyen magazinnál éppen az a lényeg, hogy a digitális képek mennyire színhűek. Ez tényleg a csúcsot jelentette minőségben. Vagy nemrég készült el Alexay Zoltán természetfotós vagy korábban Keserü Ilona festőművész könyve. A képzőművészek, alkotók elvárják, hogy a műve nyomtatva is pont olyan legyen, mint amilyennek ő megalkotta. Ott nem lehet más a szín. Vagy egy faipari cég katalógusa, ahol a mintáknak valósághűnek kell lenni. Ezeket nehéz is nyomni, nagyon oda kell figyelni a gépmesternek és nagy az elvárás is. 

– Hogy tudja üzletileg jellemezni a harminc évet? 

– Mind a harminc évben eredményesek voltunk. Nem volt olyan év, amikor esetleg gondban lett volna a vállalkozás. Mindig fejlesztettünk, a gépek és a létszám terén is. Dolgoztunk már hatvan fővel is, most ötvenen vagyunk a cégnél. Volt soproni telephelyünk is, szétváltunk együttműködünk. Így juthattunk el oda, hogy jövőre elmondhatom, Radek plusz nyomda az száz. Én így számolom: hetvenéves vagyok, a cégünk pedig harminc. 

– A tornyosuló nehézségek nem késztetik arra, hogy visszavonuljon? 

– Még van kedvem bejönni. Reggelente azt veszem észre magamon, hogy kapkodok, sietek, hogy időben beérjek. Amíg így van, csinálom.