Rechnitzer János emlékére: ilyenek voltak a rendszerváltó évek

A kettősség éve volt 1991. A Felszabadulás útról már nem a Lenin, hanem a Baross útra jutottunk, majd a Szent Istvánra, ahol rikkancs gyerekek cikáztak életveszélyesen. A Rába Szálló csúnya arcát mutatta, kopott reklámtáblák vették körül, de a felújítás a végéhez közeledett. A börtönnél siralmas látványt nyújtott a gyalogosröphíd, 20 méter hiányzott belőle, de még tábla tiltotta az „átközlekedést”. A Széchenyi téren majdnem két éve nem parkoltak autók, de a felfestés ott éktelenkedett és négy szörnyű lámpaoszlop uralta a teret. A bencés templom megszépült, állvány takarta. A Bajcsy-Zsilinszky út végén ásítoztak a volt borbélyműhely romjai. Minden drágult és mindenki erről beszélt. A 35 százalékos emelésről szólt a híradó, a Szomszédok sorozat (K2 – 2016. jan. 9.). 

 Ugyanebből a cikkből idézünk tovább: az élelmiszerek közül csak a kávé ára maradt, s többe került a vonat, a benzin, a telefon, még a rendszám is. Közben a bútorgyár dolgozóinak az órabére 33 forintról 33,40-re emelkedett. Tehát minden olaj volt a tűzre, a Nyugdíjasok Pártja 8750 forintos minimálnyugdíjat javasolt, mire letorkollták azzal, hogy egy család tagjaira ennek fele sem jut. Győrben azért valamivel jobb volt a helyzet – mondja Rechnitzer János professzor, aki ma (2022-ben) ideje nagy részét már Budapesten tölti. Az unokák vették át ugyanis életében a főszerepet; de ilyentájt, tehát a rendszerváltást követő években (is) Győrben élt a családjával. 

Itt kevesebb jutott a rosszból 

 „Jól emlékszem ezekre az évekre, amikor jöttek az új – természetesen használt – nyugati autók, s velük az osztrák kereskedők, akik telephelyet szerettek volna bérelni a városban. Egyszer az éttermi törzsasztalunkhoz is odalépett egy ilyen kereskedő, mondván, köztünk vannak közgazdászok, tudnánk  segíteni neki… Volt tehát azért mozgolódás a városban. A legnagyobb biztonságot az akkor alakuló ipari park jelentette, mert bár sok gyár megszűnt itt is – leginkább a textil- és az élelmiszeriparban -, de el lehetett szegődni máshová. A kilátástalanságból szerencsére kevesebb jutott Győrben, mint az ország más pontjain. Az áremelkedéseknek nyilván itt sem örült senki, de emlékeim szerint annyi tartalék azért akadt az alsó-középosztálybeli családoknál is, amivel át tudták vészelni a nehezebb időszakokat.” 

Az Öböl-háború kettétörte az életünket, elválasztva azt, ami az iraki és kuvaiti célpontok elleni tömeges légitámadások előtt volt, attól, amit január 17. után érzett a világ. De sok mindenben ad közvetlen jelet is magáról a messzi bombázás. Banális, de aki a görög tengerhez készült, már nem kapott belépést a helyszínen, kellett a vízum. A sok ezer Rába-dolgozó pedig azt látta, hogy szigorít a portaszolgálat, nem tudni, miért. A sorkatonák családjai között elterjedt a hír, hogy a gyerekek nem kapnak eltávozást. Keleti György, a HM szóvivője cáfolta ezt: tilalomról szó sincs, de lehet, hogy csak a legszükségesebb esetben engedik haza a fiúkat. (Kapnak-e eltávozást a katonák, Kisalföld, 1991. jan. 22.) 

És akkor jött Nostradamus 

S jellemző volt ránk, hogy amikor nyugtató szavakra lett volna szükség, megtaláltuk a XVI. századi Nostradamus újra kiadott jóslatait, s kiolvastuk belőle – Ligeti Pál értelmezésének köszönhetően – a küszöbönálló harmadik világháborút. Valamint vegyi támadást, atomcsapást és azt, hogy Szaddám Huszein az Antikrisztus. Az ezoterika soha nem kapott ennyi figyelmet, Uri Gelleré volt az év és hátborzongató hipnózissal sokkolt a BBMMK-ban egy bizonyos Vlagyimir Paszternák nevű orosz is. Kisebb formátumú csodabogarak is közönségre leltek. A győri mágneskezűek vetélkedőjén például Tánya asszony mutatta be a kezéhez tapadt villákat, s egy fél ország próbálta otthon akarattal elhajlítani a kanalát… 

„Kellett ehhez azért a médiapiac robbanásszerű fejlődése – magyarázza az ezotéria és társai előretörését Rechnitzer János. – Olyan dolgokról kezdtünk el olvasni, amiről addig nem is hallottunk. Izgalmas és ismeretlen volt. A bizonytalan helyzetben, mert azért ne tagadjuk, hogy az megvolt, minden ilyenre ugrottunk. A csodavárás életünk számos pontján jelen volt, a rákgyógyítás területén ugyanúgy (lásd: keretes írásunkat – a szerk.).” 

Hogy mi? Piramis? 

Megjött a kedv a vállalkozósdihoz, ebbe a csapdába a társadalomtudománnyal foglalkozó professzor és felesége is belefutott. Sokaknak ismerős lehet a történetük, amely náluk a Kínából importált selyemvirágokkal kezdődött: „A szabad vállalkozási hullám az 1988-as törvénnyel kezdődött, az unokaöcsém vágott bele a családból elsőként a selyemvirág-kereskedésbe. Nagy divat volt ez akkor, nagyon nagy. És mi ahelyett, hogy a feleségem végzettsége révén magánpatikát indítottunk volna, selyemvirág-kereskedők lettünk. Nem állítom, hogy nem volt jó üzlet, olyannyira, hogy egy egészen szép összeg fölött álltunk, amelyet be akartunk fektetni. A virágvonalon jött az újabb lehetőség, s mi ekkor még nem tudtuk, hogy egy klasszikus piramisjátékba csöppenünk bele. Ajánlottak egy befektetési lehetőséget, amely negyven-negyvenöt százalékos kamatot ígért. Folyamatosan magas volt az infláció, így hihető és persze kecsegtető haszonnak ígérkezett. Elmentünk az irodába, amelyet ajánlottak nekünk, egy szőke titkárnő fogadott, s igazából az volt, pontosabban lehetett volna az első figyelmeztető jel, hogy számolatlanul besöpörte a pénzt – ötszázezer forintot – az asztalfiókba. Kifelé menet mondtam is a feleségemnek, hogy valami nem stimmel. De az első hónapban valóban kifizették a negyven százalékot, a másodikban már csak harmincat, a harmadikban húszat… aztán többet se soha. Ennyi pénzből akkoriban egy kisebb gyárat vehettünk volna, az udvarát kiadva nem kellett volna a kamatokat várni, de hát ilyenek voltunk mi is: a saját kárunkon tanultunk, s megértettük a piramisjáték lényegét.” 
A nagy átverés ellenére és mellett szívesen emlékezik ezekre az évekre Rechnitzer János: „Pezsgőbb élet kezdődött aztán, kiállítások nyíltak, szezonális fesztiválok kezdődtek a városban. S ami számomra nagyon fontos, hogy a KTMF is elindult az egyetemmé válás útján.” (A győri egyetem születéséről az I. kötetben olvashatnak – Ez már a mi ötven évünk, 144–147. oldal). 

Leginkább mégis a szerencsében bíztunk. A Baross úton sorban jelentek meg a kaparóssorsjegy-árusok, magukra vonva a közterület-felügyelők figyelmét. A hatóság nem volt elragadtatva az új hóborttól, szerintük az árusok elállták a gyalogosok útját és „isztambuli bazársorra” valók. (Itt az árus, hol az árus, Kisalföld, 1991. jan. 29.) De hiába, az amerikai sorsjegy elvarázsolt azzal, hogy az esély jóval nagyobb a lottóénál. A nyeremény maximum 100 ezer forint volt – még belátható összeg, s ha ott lenne a zsebünkben, nem kellene félnünk az évtől.