Ma született a legkedvesebb primadonna

Tordai Hajnal jelmeztervező 1978-tól dolgozott együtt Balla Icával, mint mondja, keveseket őriz ennyire mélyen a szívében.   

- Amikor Győrbe jöttem, Bor Jóska irányítása alatt (néhai Bor József 1978-tól 1983-ig zenei tagozatvezető, majd igazgató volt – a szerk.), intenzív zenei élet kezdődött a színházban. Addig nem játszottak operát, s az Ica – annak ellenére, hogy régóta ünnepelt sztár volt – még tartogatott magában annyi lelkesedést, kurázsit, bátorságot, hogy belekezdjen a hangja további csiszolásába. Hiszen addig operettben énekelt csak, a repertoárból adódóan. A nagyszerű karmester, Csala Benedek pedig ezután Icának merte adni például Azucena szerepét – ebből gondolhatjuk, hogy sikerült is magát tökéletesíteni a komolyabb műfajban, holott nem volt már fiatal. 

  - Talán nem is akadt olyan nap, hogy ne jött volna be a színházba. Nagyon ritkán láttam nem mosolyogni, gondoskodó volt, s mindig valami kedvességen törte a fejét. Jelmeztervezői szemmel pedig a legideálisabb alanynak bizonyult. Tudni kell, hogy a ruhapróbálás nem kellemes dolog: órákon át egy helyben állni, amíg tűzögetik a jelmezt, erre - tisztelet a kivételnek - hét lóval kell a színészeket felvontatni.  Ica viszont borzasztóan szerette a jelmezeket, s imádta a fejdíszt, amivel a legtöbb énekes vívódni szokott. Neki soha nem kellett könyörögni, boldogan jött. 

 - A régi fotókon látni, hogy fiatalon milyen ragyogó volt, a kor szépségideálja. Amikor összeismerkedtünk, már középkorúnak számított, és – legyünk tárgyilagosak – nem ugyanazok már ekkor az ember testi adottságai, mint húsz évvel korábban. Az ebből származó előnytelenségeket – amikkel tisztában volt – igyekeztem a tervezés során palástolni, s ő ezért hálás volt. Neki külön terveztem jelmezt, akkor is, ha több szereposztása volt a darabnak. Icának nem voltak allűrjei, a ruhapróba során is ugyanaz a kedves és természetes jelenség volt, akit szeretett a varroda összes doldozója, mert velük is barátként bánt. Miután nyugdíjazták, éveken keresztül bejárt a színházba, és itt is, ott is hallani lehetett a kacagását. 

Janisch Éva a Győri Nemzeti Színház színművésze is lelkébe zárta a jóval idősebb barátnőt és pályatársat, aki mellett soha nem lehetett rosszkedvű az ember. 

- Amikor megismertem a „mi Icukánkat”, feleannyi idős voltam, mint most, ő pedig hatvan felett… Mostanában gyakran jut eszembe, ahogy emlegette: „Jahj, ha te láttál volna engem azokban a szerepekben!” - ugyanis rajtakaptam magam, hogy ugyanezt teszem, amikor kedves - harminc évvel ezelőtti - szerepemről teszek ki képet. Most értettem meg csak igazából Icuka sóhajait! 

 - „Aranyanyám!” - így hívott. „Én itt operettprimadonna voltam! Engem egész Győr állva tapsolt!” - Nyugtatgattam, hogy én ezt bizony sokaktól hallom, és nagyon becsülöm, hogy most képes volt a prózai idősebb karakterszerepekre váltani. Szomorúan legyintett, de hirtelen felcsillant a szeme! Azt mondta: a hétvégén fellép több - akkor még működő – művelődési házban, a régi dalaiból áll majd a műsor. És kitalálta, hogy a fiatalabb kollégáit hívja meg magával vendégnek. „Így kereshettek egy kis pénzt – magyarázta nekem -, de legfőképp meglátjátok, hogy miről beszélek!” 

Megláttuk! Icuka bevonult Kertes Anna zongoranyitányára, gyönyörű primadonna ruhában. És a nézők vastapsban törtek ki, majd felálltak. Percekig tartott, és mi Jáger Andrissal hátul nagyokat nyeltünk, hogy fogunk ezután egyáltalán megszólalni? Icuka megoldotta ezt, de úgy, hogy felocsúdni sem tudtam: 
„Itt van a mi Marcsánk a mostani Mágnás Miskából. Most velem – aki az elődje voltam - adja elő a következő dalt” – és a zongora már szólt, Icuka pedig kézen fogott. Együtt énekeltük, hogy „gyüssz még te utánam négykézláb”, a versszakok közt pedig karon fogva körbe táncolt velem, és láthattam, hogy a nézők rajongva szeretik őt. Ettől kezdve több mint tíz éven át vitt magával fellépni, és az ő drága győri közönsége velünk együtt korosodott. Ma már én is csak emlegethetem őt, de az én korosztályom láthatta is. Néhány karakterszerepemben már kacagtam az ő jellegzetes hangján, s idősebb nézők megsimogattak az előadás után, majd csak annyit mondtak: „Hallottuk!” 

Azt gondoljuk: egy fiatal színész évekig várhatja, mire egy idősebb sztár leereszkedik hozzá, s azért gondoljuk ezt, mert sokszor így is van. Balla Ica viszont a fiatalok társaságának is a közepén helyezkedett el, s pályája utolsó évtizedében szívébe zárta még egy nemzedék. Nagy Balázs, Kszel Attila és mások. 

- Mindenkinek „Icuka” volt, de magunk közt „Ica mamának” hívtuk. Ő ezt tudta és nem bánta, hozzáteszem, a „mama” cím egyébként sem a korának, hanem a színházban betöltött gondoskodó, tyúkanyó szerepének szólt. De „Ica néninek” soha senki nem szólította, ünnepelt nagyasszonyként tekintettünk rá. Én nagyon hálás voltam neki, ahogy a többiek a korosztályomból, mert ő volt az első, aki a szárnyai alá vett az első pillanattól kezdve. Kilencvenhétben kerültem Győrbe, s Ica mama szinte üldözte Korcsmáros György igazgatót az érdekemben, hogy „jaj, de jó, itt egy jó kiállású bonviván”, és ő egymás után adta az ötleteket, hogy még milyen szerepeket kellene rám osztani. Folyton dicsért, foglalkozott velem, és sokat köszönhetek neki, mert hatott is a Gyurira. 

- Színészként alázatot tanultam tőle, maximalizmust és profizmust, színpadi jelenlétet. Mert Ica mama mindig hozni tudta azt a karaktert, teljes felkészültséggel, szövegtudással. Komoly barátság alakult ki közöttünk, ráadásul éveken keresztül szomszédok voltunk a Komédiás fölötti színészlakásban. Sokat ültünk lent egy pohár borral, ő sztorizott és énekelte az operettet, a magyar nótát, orosz nótát. Sőt, olyan is volt, hogy Kszel Attilával - aki szintén mellettem lakott, és átjártunk egymáshoz – beszélgettünk, egyszer csak az éjszaka közepén kopogtak, kitárult az ajtó, megjelent Ica mama és énekelt nekünk. Hatalmas jókedve és harsány nevetése volt, én csak férfiben láttam ennyire bohém természetű embert, mindig valami huncutságon járt az esze, a szeme sem állt jól. 
- Szabad volt a korát tudni, sőt igen büszke is volt rá, hogy mióta játszik, de tiszteletből mindig „a hatvanadik” születésnapját ünnepeltük, éveken át. Mint a gyerekek, a földre térdeltünk körülötte, ő egy fotelben ült, körbe vette magát velünk és mesélt. 

Névjegy 

Balla Ica színésznő (1927-2009) táncosnőként végzett 1943-ban, pályáját Szegeden kezdte. Játszott Pécsett is, de szinte egész élete Győrhöz kötötte, ahol 1951-től volt a Kisfaludy-színház tagja. Primadonnaként játszott operettet, később énekelt operában is, többek között a Trubadúrban. Több prózai szerepben szintén tapsolhattak neki a nézők (pl. Büszkeség és balítélet, Ványa bácsi, Macskajáték).  Csak a János vitéz operettben három szerepet játszott el, életkorának megfelelően: Iluskát, a francia királynét, végül a gonosz mostohát. 

A 15 év, 45 Prima díjas EMBER című kötet 45 interjút tartalmaz a kitüntetettekkel, megvásárolható a Lokálpatrióta könyvesboltban (Győr, Baross út, könyvtár épülete).