INTERJÚ: Nagy levegőt kellene már venni

Köszönőbeszédében arra utalt: a hatvannyolc utáni nehéz időszakban megjelent korosztálynak, vagyis az ő nemzedékének sikerült keresztülvinnie az akaratát. Az általuk érvényesített színházi felfogás, játékstílus új iskolát indított, amely diadalmas utat futott be. „Színészek és rendezők meg tudták valósítani azt, amit gondoltak – mondta. – Zsámbékival, Székellyel, Ascherrel, Babarczyval nagyon jó volt az együttműködés. Egyet gondolunk a világról, és az ízlésünk is hasonló.”

Délelőtt a Lumiére Filmiskolában felvételiztetett, ahol színészetet tanít, délben már mesét olvastak nyolcéves unokájával. Színházi szerepet még nem vállal, kisebb filmszerepekben már feltűnik időnként.

Ott, ahol az ember ötven évet eltölt, erős kiválasztódások kísérik. Ön a szakma krémjével dolgozott.

Mi pontosan tudtuk, mit akarunk. Jó is lenne még egy kicsit rendben lenni. Bár a stafétát már évekkel ezelőtt átadtuk.

Azt az elegáns botot is átadhatná már, amelyre az életműdíj átvételekor támaszkodott. Lehet, hogy már csak megszokásból szorongatja?

Figyelmeztettek a díjátadó helyszínén, az Örkény Színházban, hogy oldalt nagyon erős lépcsők vannak. Egyébként már nem is hordom. Olyan helyeken van a kezemben, ahol bizonytalanul érzem magam. Inkább lelki támasz ez már, mint fizikai.

Remélhetőleg az a nap is eljön, amikor majd azt mondja a botnak, hogy te maradsz, én megyek.

Nagyon jó haverok vagyunk, de azt veszem észre, már jobb neki a sarokban, mint velem.

Ötvenöt éves volt, amikor Trencsénteplicben Jerzy Stuhr és Klaus Maria Brandauer társaságában életműdíjjal jutalmazták. Ilyen elismeréssel a kezében nem egy kollégája meg is retten egy kicsit. Arra gondol, hogy Úristen, csak nincs már vége?

De én most nem vagyok színész.

Hogyhogy? Csak akkor színész, ha játszik?

Nem tudom, ki hogy fogja fel, én így. Ha nem játszom, akkor valami más vagyok. Apa, nagyapa, meg a fene tudja… fűnyíró, fabehordó, mint általában egy magam korú ember. Elsősorban nyugdíjas vagyok. Ha játszom, azt mondom, na igen, ez már az, amit talán színészetnek lehet nevezni. Illetve kell még hozzá egy-két dolog, de már hasonlít rá.

Színházban a műtétjei óta nem szerepel, rövidfilmjei viszont sorra nyerik a díjakat a nagyvilágban.

Nem az a fajta jelenlét ez, mint amit a színház kíván. Nekem könnyebb a moziban teljesíteni. De megszoktam, hogy három órán át ott vagyok a színpadon, végigmondok hatvan-hetven oldalt, ahhoz pedig kell egyfajta fizikai-szellemi-lelki erőnlét. Az pedig még nincs meg. Ha ugyanis hibádzik az egyik, a másik kettő sem úgy működik. Nekem most a fizikai rész hiányzik, és az nyilvánvalóan befolyásolja az egészet. Ha majd az is meglesz, akkor minden visszaáll.

Nagy elődeit, Őze Lajost és Latinovits Zoltánt gyakran emlegeti. Színészként tőlük tanult a legtöbbet, de magánemberi minőségükkel is jelentős mértékben formálták. A mai negyveneseknek, élükön Nagy Ervinnel, ön a morális tartás ikonja.

Mit mondhatnék erre? Ha még élni fogok tíz év múlva, Ervin ötvennyolc lesz. Szeretném, hogy ő legyen eszményképe a nála fiatalabbaknak, és legyenek követői.

Most, ugye, arra gondol, hogy ők se veszítsék el emberségüket, józan eszüket, ítélőképességüket, és mindig azon az oldalon álljanak, ahol állniuk kell. És hogy bátran, őszintén képviseljenek egy igaz eszmét, s ha a helyzet megkívánja, ők is álljanak ki tizenkét pontjukkal a nyilvánosság elé, mint ön tette 1989. március 15-én a Szabadság téren. Mit kíván a magyar nemzet? – tette fel akkor a kérdést, és meg is válaszolta. Szabad, független, demokratikus Magyarországot.

A következő években aztán belém költözött egyfajta szarkazmus, amit már nem is tudok kiirtani magamból. Elég szomorú, hogy így van, de nem sok minden történt azóta.

Főszereplője volt viszont egy történelmi pillanatnak.

Nekem ez megadatott, és örömmel tölt el. Mégsem erről szól az életem. Akik ott és akkor szerepet vállaltak, mind politikusok lettek. Vagy már nem élnek. Én megmaradtam az eredeti szakmámban, mert ahhoz értek. Nem teljesen, de valamennyire.

Sommás a véleménye a jelenlegi magyarországi helyzetről. „Attól, hogy néhány szellemi bugris most tombol, a szakma még nem fogja összeszarni magát – mondta. – Ami pillanatnyilag van, az valóban gyalázat.”

Egyvalaki szerint sok a színház. Szerintem meg belőle van sok. Ezek az oda-vissza kiabálások senkinek nem tesznek jót. Neki sem, nekünk sem. De inkább a magam nevében beszélek: nekem sem! Az igazi tavaszt az jelenti majd, ha létrejön az egyensúly, és megint lehet normálisan élni minden szakmában.

Papp Gábor Zsigmond és Bereményi Géza társaságában egy filmbemutatón. - Szkárossy Zsuzsa felvétele

Címszavakat mondok: infláció, áremelkedés, üzemanyaghiány, energiaválság. Mindez mennyire keseríti meg a mindennapjait?

Ebben is van valami furcsa gyalázatosság. Nem tudom, el van-e túlozva a dolog, fogalmam sincs. Nem vagyok statisztikai hivatal. Egyébként is azt tartom, hogy van kis hazugság és nagy hazugság, meg a statisztika. Ebben a sorrendben megy az egész. Egy biztos, amit én meg tudok venni, például 30 mázsa fát, sokan nem tudják megvenni. Nagyon fájdalmas ez egy olyan országban, ahol az olló szélesre tud nyílni. Ezek nagyon hülye mondatok, de van mögöttük szociális érzékenység, amit az ember cipel magával. Baromi jó lenne látni, hogy minden kémény füstöl. Én már nem is akarok ezzel kapcsolatban híreket hallani, olvasni, mert sokkoló minden információ. Aztán mégis megteszem, mert kíváncsi ember vagyok. De ami sokkol, az blokkol is. Megáll a gondolkodás, a tettrekészség, minden megáll egy pillanatra. Kellene venni egy jó nagy levegőt, hogy akkor hogyan is legyen? Nem magam miatt és nem magunk miatt, hiszen mi már megettük a kenyerünk javát. A gyerekeink és az unokáink miatt, akiknek jár az élet, ha már nekünk is járt. Ki akarja elvenni tőlük, milyen alapon, milyen jogon, milyen beruházással, milyen elrugaszkodott szellemiséggel? Eszmékről már nem is beszélek.

Sok olyan dolgot tett, nyilatkozta, amivel kivívta maga ellen a sorsot. Mire gondol, milyen dolgokra?

Lerepülni 18 méter magasból nem azt jelenti, hogy az ember normális. Mégis maradt valami baromi szándék a teremtő részéről, hogy életben tart még egy kicsit. A fatalizmus jellemző az emberre, amikor belevág a szakmájába. Debrecenben a pályám elején elég jól láttam, miről szól a színészet. Elég gyorsan felfogtam a kontrasztot, hogy az utcán még normális emberek a színészek, a színpadon ágálnak, ordítanak. Ott valami egészen más történik. Dimenziókat akart tágítani az ember szellemileg is, fizikailag is.

Emlékszem, a délszláv háborút egyetlen szóval vallásháborúnak nevezte annak idején. Azt, ami tavasz óta zajlik Ukrajna és Oroszország között, hogyan jellemezné?

Káin és Ábel. Erről van szó, semmi másról. Testvérháború. Én pedig gyerekpárti vagyok. Nem bírom elviselni, ha egy gyerek szenved. Pláne nem, ha meghal. Neki is lehettek volna gyermekei, és ő is lehetett volna egyszer nagyapa vagy nagyanya. Megszűnőben az emberség, ami azért is rettenetes, mert vele együtt az emberiség is megszűnik.

Sejti, hogyan fog ez véget érni?

Úgy mondom, ahogy gondolom. Minden világbirodalom egy pillanat alatt úgy szarta össze magát, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Most is ez fog történni.

Kedvenc költője, Petri György 1999 nyarán verset írt a pörköltjéről. Miféle íz az, amely a tolla hegyén landolt?

Nem úgy van az! Kékkúton, a kocsmában egyszer leültem mellé, és elkezdtünk beszélgetni. Aztán főztem neki egy pörköltet, és volt hozzá kovászos uborka. Azt Erzsi, a feleségem csinálta. Kettőnknek szól a vers, de az a címe, hogy Cserhalmi pörköltjére. Meglepte Petrit, hogy akkora szeretettel fogadtuk. Ő fordította A mizantrópot, és összetévesztett Alceste-tel, az embergyűlölővel. „Kedves Tyutyukám – írta –, legalább engem nem utálsz.” Nem tanultam meg az egészet, mert annyira megtisztelő, hogy egy kortárs költő verset írt rólam, aki ott lábatlankodtam mellette! Én ezt a verset úgy tudom a leginkább tiszteletben tartani, hogy nem magolom be. Amit az ember bemagol, az már nem ugyanolyan, mint eredeti formájában.

No de a pörkölt…! Mitől volt olyan finom?

Találkoztam Bábel Sanyi bácsival, aki az egyik legjobb lovas volt Magyarországon. Ő lovagolt elöl, közben nekem kellett volna. Kértem őt, hogy Sanyi bácsi, cseréljünk lovat, mert a magáé jobb, mint az enyém. Aztán megkérdeztem tőle, mitől megy ilyen jól ez a ló? „Tűlem, fiam!” – mondta. Na én a pörköltemre mondom, ha valaki tudni akarja, mitől olyan finom, hogy tűlem, fiam!

Még valami…

Sára lánya számára készülő naplójegyzeteiből nem húz ki semmit, ha visszaolvassa. Nem akar csiszolni rajta. Elsőként jó barátja, Bereményi Géza felesége olvassa a szöveget, mert ő gépeli a kéziratot. Aztán az író, aki biztatja őt, hogy ne hagyja abba. 

Szabó G. László írása
A szerző a Vasárnap munkatársa