Szarka Tamás a világ színpadára lép a nemzeti ünnepen (INTERJÚ)

– Bár eredetileg ez a nagyszerű fellépés a témánk, megkerülhetetlen a kérdés: mit szól a háborús hírekhez? 

– Rosszul viselem, nyilván mindenki rosszul viseli. Kevesen vannak már, akik megélték a háborút, a legtöbbünk csak hírből hallott róla. De most sem éljük meg, mert nincs háború Szlovákiában és Magyarországon sincs. Ami engem legjobban megijeszt az az, hogy mégis úgy viselkedünk, mint hogyha lenne. Pánikra vagyunk hajlamosak, úgy készülünk, hogy itt a világvége. Nincsen! Nem a pániknak van most itt az ideje! Mert nem tudunk segíteni a menekülő embereken, akik nagyon rászorulnak, nem tudunk segíteni a kárpátaljai magyarokon, ukránokon, és magunkat is bajba sodorjuk, ha pánikolunk. Semmi okunk rá. 

Az sem tetszik, hogy állandóan fölsejtetik nekünk a világháborút, ami ott lebeg a fejünk fölött. Mert ha valaki megnyomja azt a bizonyos piros gombot, akkor már olyan mindegy! Én azzal már nem is akarok foglalkozni, mert mit tervezzünk akkorra? De nem is számolok vele! Megmondta az egyik fél is, megmondta a másik fél is, ha megnyomják azt a gombot, akkor nincs győztes. Ezt mindenki tudja, nem hiszem, hogy arra játszik bárki is. Azzal kell foglalkozni, ami most van. Segíteni kell azokon az embereken, akik rászorulnak.  

A legszebb helyeken mutathatták be a misét 

–  Az elmúlt éveket alaposan átrendezte a koronavírus. Önt hogyan érintette? Kevesebb fellépés, több idő komponálásra?  

– Természetesen igen. Ugyanúgy, mint más zenészeknek, nagyon kevés munkánk lett hirtelen. Nekem azért megadatott, hogy játszak. Tavaly is gyönyörű előadásokon tudtuk bemutatni a misénket, a Missa Missio-t, amit másfél éve írtam. A legszebb helyeken tehettük ezt, a budapesti Szent István Bazilikában, az Esztergomi bazilikában, a pozsonyi Koronázó templomunkban, a Kassai dómban, Prágában, a Deáki nagytemplomban, ami nekünk, magyaroknak erős szimbolikus jelentőséggel bír. Játszhattam tehát, nyilván nem annyit, mint azelőtt, de dolgozni tudtam. Stúdióba járok, folyamatosan írok, ami megmenti az embert a letargiától.  

–  A munka gyógyszer? 

–  Munkának is nevezhetnénk, de ha az embernek megadatik, hogy azzal foglalkozik, amit szeret, mint nekem, akkor az inkább játék. Ha olyan foglalatosságba fárad el az ember estére, amit szeret, akkor az élete felét már megnyerte. 

De visszatérve a pandémiára, annak valójában két szakasza volt. A 2020-as és a 21-es. 2020-ban óriási volt a riadalom, megállt az élet, kiürültek az utak is, de valójában a betegséggel nem találkoztunk. Aztán jött az, hogy közeli barátainkat is temettünk el. Amíg nem jött be a vakcina, mindenki behúzott nyakkal, riadtan nézett kifelé a világra. Galántán pedig a hatalmas kórházunk covid-kórházként működött. Ha kimentem a városba, nem volt olyan, hogy ne láttam volna három-öt mentőt elmenni. Ezzel mi itt még nagyobb pszichikai nyomást kaptunk.  

–  Amikor külső okok nem befolyásolják, ön hogyan dolgozik? Egyszerre több mindent csinál vagy mindig egy dologra koncentrál?  

–  Nekem egyszerre három, négy vagy öt projektem is fut, azokkal mind egyszerre foglalkozom. Az már rég volt, amikor csak egy lemezzel munkálkodtunk, azt dédelgettük, majd kiadtunk egyet kétévente. Az az idő elmúlt. Vannak megrendelések is és vannak olyan projektek, amelyeket saját kútfőből indítok, saját magam örömére, legyen az színházi előadás, lemez vagy bármi. Ezek eltarthatnak akár két évig is. Most is nyitva van nekem három projektem. Az egyik az Esthajnal, ami egy cigány Rómeó és Júlia történet: Most ezzel foglalkozom, a lemez lassan elkészül, de már nyitva van négy éve, lassan öt is. Amikor van rá idő, akkor előveszem. Maga az ötlet pedig már huszonegy éve megfogalmazódott bennem. Akkor, amikor a pozsonyi Nová Scéna, a legmenőbb szlovák musicalszínház kérésére dolgoztam fel ez a témát. Cigánytábor az égbe megy volt a címe, ami egy filmcím is, de a gyökere egy Gorkij-novella. Én pedig most visszamentem az eredeti novellához, onnan írom ezt az új darabot. Tematikája hasonló, de vadonatúj a zene, vadonatúj minden, a címe is: Esthajnal. 

Szarka Tamás: Én már csak a tejszínhabot kaptam  - Fotó: Gálos Viktor

Ez a muzsika a világon bárhol megszólal, sikerre ítéltetett 

–  Azt lehetett olvasni, hogy az előadáshoz mondhatni amatőr cigányzenészeket keresett. Miért csinált munkát magának? Miért nem ismert, jól bevált muzsikusokkal dolgozik? 

–  Ez kettős, mert jól bevált, kiforrott művészekkel is csinálom. A Parno Graszt-ot hívtam vendégül, akik főképpen az autentikus cigányzenét művelik, nagy sikerrel. Aztán hívtam Tóth Gabit, a lemezen és a színpadon is fog énekelni, hívtam Reviczky Gábort, aki egy novellámat fogja elmondani. Viszont ez a csodálatos muzsika hihetetlenül energikus, a világon bárhol megszólal, sikerre ítéltetett, borzasztóan erős, egy csoda. És a mai napig művelik ezt. Ösztönből jön.  

Mint amikor a buszmegállóban meglátok egy cigánylányt, aki unalmában, míg várja a buszt, elkezd táncolni. Nem közönségnek táncol, hanem saját örömére. Japánban tapasztaltam meg ennek a lényegét, egy zen buddhista központban. Áll ott egy gyönyörű tó, a közepén egy pici sziget, azon egy pici kápolnaszerű épület. A vezetőnk mondta, abban van egy papnő, aki táncol. Hát akkor menjünk, nézzük meg, mondtam. Az volt a válasz, hogy de nem nekünk táncol, nem közönségnek, hanem magának. Meditál. El is szégyelltem magam rendesen, mentségemre mondva huszonéves voltam akkor. Ott tanultam meg ez a fontos dolgot. Nagyon hasonlít számomra ez ahhoz, amikor a cigánylány délelőtt fél tízkor a buszmegállóban táncol magának. Az meditáció is. És ez sokkal mélyebb, mikor ha valaki kiáll, hogy megmutassa magát. Aki ma is műveli ezeket a csodákat, csiszolatlan gyémántok, azt szokták mondani. Igenis már találtam, találtunk ilyen csiszolatlan gyémántokat. És úgy érzem, nekem kutya kötelességem, hogy felmutassam őket. Másrész meg csodálatos érzés fölmutatni, elindítani őket, megmutatni nekik egy utat.   

Mert a cigányságnak a legnagyobb értéke a kultúrája, zenéje, képzőművészete, az irodalma. S megmutatni, hogy nekik lehet egy ilyen útjuk, nagyon fontos. Másrészt engem befogadnak. Soha nem csináltam belőle titkot, büszke lehettem rá, hogy az én egyik nagyapámat úgy hívták, hogy Sárközi Károly. Nagyon híres cigány prímás volt Felvidéken. Tehát én nem fehérként megyek oda közéjük, mint egy idegen hittérítő. Mert azt a zenészt nem fogadják be. Ennek egyszerű oka van.

Én Bachon nevelkedtem, vagy említhetném Bartókot, a világ legszebb muzsikáit tették elénk, amelyekkel mi boldogan el lehetünk életünk végéig. De amikor úgymond fehér zenész cigány témához nyúl, az az egy valahogy soha nem szokott sikerülni. Nem jön össze, hiányzik az ösztön.

És ezt pontosan tudja minden zenész. Van erre egy szakkifejezés: van benne vonó. Én ezt büszkén hirdethetem. Édesanyám, akit lánykori nevén Sárközi Máriának hívtak, sokat szenvedett ettől, tabu téma volt ez otthon nálunk akkoriban. Én már csak a tejszínhabot kaptam, azt örököltem nagyapámtól. Aki csodálatos ember volt, a hátán hozott haza egy nádszegi embert a frontról, mert ellőtték a lábát. Rendkívül közkedvelt volt, ma is úgy emlegetik, hogy Karcsika. Jó ember volt, találkozhattam vele, zenélni nem hallottam, de emlékszem az illatára, mert sokszor feküdtem mellette, mikor rám vigyázott. 

Tehát engem befogadtak, mert jogosan szólíthattam meg őket. Így aztán valami hidat én is tudok építeni. És ha egy, tíz, ezer vagy ötezer ember jön el az előadásra augusztus 19-én a Margitszigeti Szabadtéri Színházba, vagy meghallgatja a lemezt, és át tudok vinni valakit a másik partra és onnan vissza, ha találkozhatunk a zenében, akkor én azt gondolom, már tettem valamit. És büszke vagyok, hogy tehettem valamit. Miközben tegyük hozzá, engem magyarnak neveltek, nincs kettős identitásom. 

Büszkeség a magyar államot képviselni 

–  Beszéljünk a közelgő koncertről! Mit tud a körülményekről?  

–  Most már egyre többet. A magyar államot képviselem a zenekarommal. Kilencen megyünk, plusz a technikai kíséretünk. A meghívás már több, mint két évvel ezelőtti, csúszott a világkiállítás a pandémia miatt, de most ősszel ismét visszaigazolták. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy az egyik legszebb nemzeti ünnepünkön, március tizenötödikén én képviselhetem zenekarommal Magyarországot. Nem a magyar pavilonban fogunk játszani, hanem a legnagyobb nemzetközi színpadon, az expó területén lévő Dubai Millennium Ampitheatre-ban. A közönség nyilván nem csak arabokból fog állni, hiszen világkiállításról van szó, ahová a tényleg a világ minden részéről érkeznek látogatók, akik egymást is megnézik. Ezek a világkiállítások mindig fontos pillanatokat hoznak, mert itt rendkívüli innovációkat mutatnak be a technikában és a kultúrában is. Akárhogy is, ha nagy szavaknak is tűnnek, most a világ színpadára lépünk ki.  

– Számolja még, hogy hány országban járt? A minap én huszonnyolcat olvastam. 

– Közben bővült, a múltkor megszámoltam, ez a harmincegyedik ország lesz, ahol játszottam. 

– Hogyan áll össze program a nemzetközi kötönség számára? 

– Többezres publikumra lehet számítani, egész magyar hét lesz, aminek a befejezése a március tizenötödikei ünnep. Természetesen mindig igazodik az ember a hallgatósághoz. Most már harmincöt-negyven éve állok színpadon, s mindig igazodni kell a helyhez, a pillanathoz, de még az időjáráshoz is, és most természetesen a dátumhoz. A nemzetközi közönségnek a tempósabb, energikusabb nótákat választottam ki, alapvetően a Sósósó című szólólemezem keresztmetszete lesz ez, abból is a robogósabbak. De az A csitári hegyek alatt-at is el fogom énekelni, a dalhoz egyébként is közöm van. Nyitrán végeztem, és Csitár faluja mellett sokszor elmentem én.  Lesz a Tánc a hóban is, szóval dübörögni fogunk.