A tájgazdálkodás jelenthet megoldást az áradások vízének hasznosítására

„Nem szoktunk minden hozzászólásra reagálni, de az utóbbi napokban annyi kártékony, minden valóságalapot nélkülöző komment jelent meg az oldalon, hogy szeretnénk most az egyszer elmondani a legfontosabbakat” – ezzel indokolják, miért fontos bemutatni az álláspontjukat a vízvisszatartásról. 

A vízügy az új vízgazdálkodásról szóló törvény, vagyis 1995 óta egységben kezeli a víztöbblet- és vízhiány-problémát, mert a törvény úgy rendelkezik, hogy „a vízkár a vizek többlete és hiánya elleni szervezett tevékenység”. Ezt a definíciót érdemes szem előtt tartani, amikor a vízügyet elvezetéscentrikus szemlélettel vádoljuk. Már csak azért is, mert az OVF által kifejlesztett és a kormány által rendeletben most tavasszal elfogadott aszálymonitoring-rendszer tette lehetővé az idén első ízben, hogy az aszály ellen védekezési fokozatokhoz rendelt szervezett vízvisszatartó, vízpótló beavatkozás történhessen. 

Természetesen egyszerű a képlet, hogy a nagy vízhozamok (árvizek) többletmennyiségét tartsuk vissza a szárazabb időszakokra a folyók egykori árterein. Mielőtt ezzel lezárnánk a probléma egyszerű megoldását tegyünk fel pár kérdést: Honnan? Hová? Milyen minőségben? 

A „Honnan?” azért érdekes, mert a folyóink ártereiből ma már valóban csak áradáskor lehet kiengedni a vizet, hiszen a kis- és középvízszintek nem lépnek ki az anyamederből, azok messze a terepszint alatt vannak, ahogy a talajvízszint is. Ha az árvízen kívül akarunk vízpótlást biztosítani, az csak drága szivattyúzással lehetséges, amelyre nem elég az adófizető állampolgárok pénze.  

A „Hol?” azért fontos szempont, mert ártereinket még őseink foglalták el, de ma már jelentős részén lakunk, és még jelentősebb részén termelünk (Magyarország egyharmada egykori ártér). Az talán közérthetőbb, hogy az ártérbe épült településekre nem akarjuk ráengedni az árvizet, ott nem akarunk tározni. Azt viszont ki fogja meghatározni, hogy mely területek tulajdonjogát vesszük el a termelőktől tározás céljára? Ki fogja kijelenteni, hogy a vízvisszatartás miatt a volt földed mától ismét mocsár lesz, a termelt javaidat pedig majd a magyar költségvetés (ismét az adófizető állampolgárok) kifizeti, és importáljuk neked az élelmiszert? 

A „Milyen minőségben?” kérdés pedig azért lényeges, mert síkvidéken mélyvízű tározást csak a folyómedrekben lehet kialakítani. A sekélyvízi tározókban – vagyis a területen a melegben kinnmaradó állóvizekben – törvényszerűen biológiai folyamatok indulnak el. Ezek a vizek is a természet részei, természetesek, azonban nem ivóvízről van szó, sőt a legtöbb esetben öntözésre és egyéb vízhasználatra is alkalmatlanok. 

Talán a fenti, nagyon leegyszerűsített érvek rámutatnak arra, hogy a képlet nem egyszerű, sok ember élőhelyén és megélhetésén kellene keresztülgázolni. Ez talán nem vízügyi feladat. 

Ha ezeket a területeket részlegesen vissza akarjuk állítani, és megélhetést is akarunk biztosítani, megoldást jelenthet a tájgazdálkodás. A Vásárhelyi Terv legelső tározója, a Cigándi tározó teljes mértékben a tájgazdálkodásnak kívánt megfelelni. Az árvizet időszakosan visszatartó tározótéren legelők, kaszálók, széles, itatásra alkalmas vízfolyások kialakítása történt. Ám a mai napig nincs, aki tájgazdálkodást folytatna rajta, mert nem versenyképes. A létesítmények vízgazdálkodási célú fenntartása kötelező, de a tájgazdálkodási láb nélkül kétszer annyiba kerül, és a költségvetés (az adófizető) fizeti. A vízügy örülne a legjobban, ha a tájgazdálkodás működne. Sajnos az állításokkal ellentétben, eddig rentábilis konstrukciót nem sikerült találni. Azt gondoljuk, ez se vízügyi feladat. 

Az utolsó lehetőségünk a tározásra a használaton kívüli, úgynevezett laposok, mélyterületek, holtágak vízellátása és felhasználása tározásra, ami a legkevésbé jár tulajdonosi termelői érdeksérelemmel, és lakott területeket sem fenyeget elöntéssel.  

Ha azt gondoljuk, hogy ez aztán már tényleg egyszerű, akkor fogunk meglepődni, mikor a természetvédelmi engedélyhez érünk. A víz megjelenése a 25-30 éve száraz mélyületekben nem mindenhol népszerű, mert megváltoztatja az évtizedes körülményeket, az időközben megváltozott, de értékessé váló flórát és faunát.  

Rosszabb esetben éppen a vízellátást biztosító, kialakítási engedéllyel rendelkező csatornaépítés zárul le „természetkárosítás” címén feljelentéssel, mert a gépkezelő nem vett észre egy védett fajt. Vízpótló, vízvisszatartó terveink több mint 50 %-a vérzik el így.  

Ha jogszabályokra hivatkoztunk írásunk elején, fejezzük be egy idézettel a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. törvénycikk 10. §-ával: „Forrásból, talajvízből vagy csapadékból származó vizek és azok lefolyása fölött, mások szerzett jogainak épségben tartása mellett az, a kinek birtokán a forrás vagy talajvíz fakad, vagy a kinek birtokára a csapadék hullott, mindaddig szabadon rendelkezik, míg a víz birtokának határát el nem hagyja.”