Csak a saját kvalitásomhoz igazodtam

A Győri Úszó SE versenyzőjével a 24.hu munkatársa beszélgetett. Jakabos pályafutása győri szakaszáról így beszélt:

– Minden úszó más, egyedi módon hat rá a terhelés, a monotonitás. Nálam London után szinte évről évre született meg a döntés a folytatásról. 2013-ban például megműtötték a megnyúlt szalagjaim miatt krónikusan gyulladt vállamat. Az operációban benne volt, hogy utána vége, nem tudok majd felépülni, képtelen leszek ugyanazon a szinten úszni, mint előtte. Hetekig csak „hótündért rajzoltam” a víz felszínére.
Nemrég tudatosult bennem, hogy tíz éve, amikor Győrbe költöztem, mekkora bizalmat szavazott nekem az egyesületem azzal, hogy a hiedelmek szerint egy nem fiatal, ráadásul sérült versenyzőt leigazoltak. 2014 nyarán ráadásként a porc is megsérült az egyik térdemben, ősszel újra kés alá kellett feküdnöm, mire felépültem, már 2015-öt írtunk, és ott álltunk egy évvel Rio előtt. London után erre az olimpiára végképp utolsóként gondoltunk, de mivel közben Budapest megkapta a 2017-es vb-t is, a történelmi magyarországi világbajnokságot sem akartam kihagyni.
Az előtte lévő években többször átéltük, milyen egy magyar rendezésű Eb, ezek alapján azt reméltük, a világbajnokság életre szóló élmény lesz. Az is lett, és ideális alkalomnak tűnt a pályafutásom befejezésére, hogy másra is jusson idő, energia, például arra, hogy oltár elé vigyen a férjem. Ezek után le is mondtam a 2018-as válogatott edzőtábort. Otthon maradtam. De szeretek edzésre járni, és ez mindent megmagyaráz. Egy idő után azt gondoltam, ha már itthon vagyok, lemegyek az uszodába.
Mostanában hallottam vagy olvastam valahol, és megmaradt bennem az a mondat, hogy ez – esetemben az úszás – nem az, amit csinálok, hanem az, ahogyan élek. Legfeljebb majd eljön az idő, amikor úgy élek, hogy már nem versenyzek. Nem hiszem, hogy hiányozni fog. Sohasem a verseny hajtott, kevés olyan akadt, amely után azt mondtam, na igen, ez az az érzés, amiért csinálom.
A teljes interjú itt olvasható.