Elhunyt Szániel János

Szániel János 1942-ben született Veszprémben. Ifjúsági válogatottként került Győrbe 1963-ban, a csapat egyik legsikeresebb időszakában. Játékosként magyar bajnok, bronzérmes, háromszoros kupagyőztes. Többször szenvedett súlyos sérülést, emiatt idejekorán, 1968-ban búcsút intett az ETO csapatának. 1973 és 1990 között a klub elnökeként tevékenykedett. Az ő vezetése alatt érte el nagy sikereit a Verebes féle aranycsapat.  

A Keglovich Lászlóról készült Ezt a cselt már ismerem című könyvben ő is megszólalt. Játékosként elért bajnoki címéről így beszélt:

- Lehet, hogy nem az ETO volt a legjobb csapat abban mezőnyben, amikor bajnokságot nyertünk, de hogy a legegységesebb, az biztos. Ez pedig köszönhető volt Palotai Karcsinak és Keglovich Lacinak. Ő akkor még balszélsőt játszott, s addigra, három év elteltével már a csapat meghatározó játékosává lett. Palota Karcsi pedig csodálatos csapatkapitányunk volt, nekem ő a példaképem a mai napig is. Összefogta a csapatot, jó kapcsolatot ápolt a vezetőkkel és mindenkivel nagyon lojálisan beszélt. Ha valakivel balhé volt, azt helyretette. Jó barátok voltunk, nemcsak a pályán, azon kívül is. Edzés után mentünk a Kulákhoz egy jó pohár sörre, és ott értékeltük a dolgokat. 

Szániel János nemcsak játékosként, hanem vezetőként is nagy sikereket ért el az ETO-val. A kezdetekre így emlékezett a könyvben:

- Bekerültem a vagongyárba, a motor gyáregységbe üzemtechnikusnak. Egyszer csak hívtak a személyzeti igazgatóságra. Katona Lajos bácsi volt az igazgató. Ő korábban tanácselnök volt, de valami differenciája támadt a párttal és leváltották, Horváth Ede meg odavette személyzeti igazgatónak. Szóval mondja nekem, hogy sok a baj az ETO-nál a vezetésben, két év alatt négy elnököt fogyasztottak. Arra gondoltak, hogy legyek én az elnök. Mondtam, én még alig dolgoztam, géplakatos voltam Veszprémben, aztán meg futballista. Majd belejössz, segítünk, válaszolta. Egy hét gondolkodási időt kértem. Arra gondoltam, harminc éves vagyok, nem szeretném, hogy egy életre rám ragasszák, alkalmatlan vagyok. Egy hét múlva visszamentem azzal, hogy szeretnék Horváth Edével beszélni. Be is jutottam hozzá. Fehér köpeny, nyakkendő, ahogy azt ő elvárta. Irénke néni, a titkárnő szinte belökött az ajtón. A vezér ott ült a nagy íróasztala mögött, a szemüvege fölött rám nézett, felpattant és elém toppant. “Miért akarsz te elnök lenni?” - kérdezte. Csendőrpertu volt közöttünk, én azt feleltem: Vezérigazgató elvtárs, én nem akarok elnök lenni, de felkértek. “És mit akarsz éntőlem?” Erre elmondtam neki, hogy én itt éltem le az életemet az ETO-ban. Mióta nem játszom is visszajárok, látom, hogy mi történik. Nem biztos, hogy mindig az a négy elnök volt a hibás, akiket elküldtek, hanem voltak, akiknek ők nem tetszettek, innen a vagongyárból. Én csak azt szeretném, mondtam, hogy ha valamit teszik hallani rólam, tessék engem idehívni és tőlem megkérdezni, mi történt. “Te leszel az elnök” - vágta rá, és hozzátette: “De ha öt éven belül valami balhé lesz veled, akkor még Győrből is költözz el, mert itt nem maradhatsz!” Aztán tizennyolc évig voltam elnök. Rend volt nálunk, vagongyári rend. Aki győri, tudja az mit jelent. Én nem is az egyesület alkalmazottja voltam, hanem a Vagongyár fizetett, főosztályvezetői beosztásban, sport és létesítmény vezető voltam, a stadionért is én feleltem.  

Búcsúzóul álljanak itt hitvallásnak is tekinthető mondatai:

- Nekem az ETO az életem, annak köszönhetek mindent. Többen is gondoljuk ezt így, a mostani vezetésnek is felajánlottuk, hogy bármikor bármiben segítünk. Nem kell semmi beosztás, egy forint se, de ha segíteni kell, jövünk.  

Jani bácsi, köszönünk mindent! Nyugodj békében!