Öt éve nincs köztünk Palotai Károly: „Nálunk a vízcsapból is a sport folyt" (INTERJÚ)

A megyei Prima-díjas, olimpiai bajnok labdarúgó majd világhírű játékvezető Palotai Károly 2018 óta nincs közöttünk: Münchenben élő fia, László mellette, ebben a sportközegben nőtt fel.„Az ETO-stadionban nevelkedünk: apám 1967-ban hagyta abba a focit, akkor öt éves voltam, búcsúztatója megmaradt bennem. Én kapus lettem az ETO-ban – édesapám sem nagyon szeretett futni, de benne óriási akarat volt. Ezt viszont én már nem örököltem” – emlékezett.„Tizenhét évesen lett jogosítványom, édesapám akkora játékvezető volt: vittem mindenhová, s közben beültem a meccseire. Emlékszem, amikor futni kellett a kocsihoz, majd nagy gázzal eliszkolni. A Népstadionban volt olyan meccs, ahol a rendőrség kikísért minket Budapest határáig. Nem szeretett vezetni, nekem jó érzékem van hozzá, most is taxisofőr vagyok Münchenben. Élveztem, Albert Flóriánnal, Bene Ferenccel találkozhattam, 1981-ben elmentem még a játékvezető bálra is, ahol Szepesi Györggyel beszélgethettem. Szinte minden időmet ebben a közegben töltöttem. Egy-két pohár bor után jöttek a régi történetek – szédületes élmény volt.”

- Nem gondolta úgy, hogy ebben a közegben, a sportban dolgozzon?

- Nem volt meg bennem a bátorság, hogy magamat mérjem édesapámhoz. Mindig hatalmas tisztelettel vagyok azok iránt, akik az apjuk nyomdokain érték el sikereiket. Édesapám szerintem hamar látta, hogy nem vagyunk annyira tehetségesek a testvéremmel, de fontos volt neki, hogy sportoljunk. Játékvezetőként is meglátta a tehetséget, s segített. Akiben nem érezte, azzal is jól kijött.

- Miért a játékvezetést választotta aztán a profi karrier után?

- Miután kis időre, 1956-ban külföldre ment, majd hazajött, egy évre eltiltották: ekkor edzői és játékvezetői vizsgát tett. Édesapám „gyökeres típus” volt: edzőként mozognia kellett volna kispadról kispadra. Jól megérezte, mert hiába volt olimpiai bajnok, nagyobb sikereit talán játékvezetőként érte el.

- Büszke volt rá?

- Felnéztem rá. Szerintem büszke valaki csak arra lehet, amit maga csinált. Boldog vagyok, hogy ebbe a családba születhettem, végig élhettem a pályafutását. Ami a legjobban megfogott benne, az az alázat, nálunk a vízcsapból is a sport folyt.

- Édesanyja ezt hogy viselte?

- Az ő szerepe rendkívül fontos volt: elsöpört előtte mindent. Nélküle nem tudta volna ezt a sportkarriert elérni: azért is sikerülhetett, mert csak ezzel kellett foglalkoznia. Édesapámnak bankba nem kellett mennie, egy kemény tojást nem tudott volna nélküle megfőzni, a villanykörtét is anyám cserélte. Apa úgy „tervezte”, hogy kettejük közül ő megy el előbb. Nem így lett, s ezután „elveszett”. Németországból minden hónapban jöttem hozzá egy hétre, de az utolsó három éve mindannyiunknak nagyon nehéz volt.

- Visszatérve: a család érezte, hogy beindult a játékvezetői karrierje is?

- Igen, folyamatosan rangos meccseket kapott. Hamar felkarolta Zsolt István, akivel magázódtak. Zsolt István akit tisztelt, azt magázta - akárcsak édesapám a szüleit.

- Fiatalon, 1983-ban ön Németországba rokonokhoz disszidált. Miért?

- Túl nagy volt nekem édesapám árnyéka. Tudat alatt ebből valahogy ki akartam szabadulni. Nagy különbség volt akkoriban Nyugat-Európa és Magyarország között: aktívan megéltem, mert amikor édesapám hazajött, mindig hozott valamit. Amikor kintről először hazatelefonáltam, édesanyámmal beszéltem, aki sírt. Amikor apukám is hazaért később, üdvözlés nélkül rám kiáltott: „fiam, azonnal hazajössz.”

- Ő is 1956-ban egy freiburgi kitérőt tett…

- Erre hivatkoztam akkor én is. Feldolgozni sokáig nem tudták a távozásomat, de akceptálták később. A győri rendőrség kiküldte édesanyámat utánam, megpróbáltak visszahozni. Nehéz időszak volt, nem szólt, csak sírt éjszakánként. Látta rajtam, hogy úgyse fog tudni rábeszélni. Münchenben a Hiltonba egyből felvettek: Budapesten is a Hiltonban dolgoztam, szép ajánlást adtak rólam. Édesanyámék azt mondták, életükben először ott hallottak jót rólam.

- Ennyi idő után minként látja: megtalálta a számításait Németországban?

- Az biztos, hogy édesapám hátszelének köszönhetően sokkal több lehetőségem lett volna idehaza. Minden ajtó nyitva állt, de soha nem éreztem úgy ezeket, hogy az enyém lett volna.

- Mikor jött haza először?

- 1988-ban. Felhívtam a szüleimet, hogy kérdezzék meg, jöhetek-e, nem visznek-e el katonának. Jól éreztem magam Münchenbe, három évig ott közgazdasági egyetemre is jártam, taxis-vizsgát tettem.

- A futball-közeg nem hiányzott?

- Fociztam is: a Hiltonban feltűnt a nevem, s egy srác, aki az 1860 München ifistája volt átszerződött egy München melletti kiscsapathoz. Ő csalt az ötödosztályú gárdához. A helyi újságban megjelent, hogy jön az olimpiai bajnok Palotai fia: az addigi 200 helyett az első meccsemre 1500 néző jött ki. A 15. percben csukafejessel betaláltam – a saját kapunkba. Életemben ilyen szép gólt nem fejeltem, csak sajnos rossz helyre. A második félidőben én egyenlítettem, de ahhoz sem volt sok közöm: a kapu előtt bóklásztam, s a térdemre pattant. Két gólommal így lett 1-1 a vége. Éreztem, hogy nem vagyok túl jó, ráadásul sok volt a munka is: nyolc fordulóig játszottam.

- A Palotai névre Münchenben is felkapták a fejüket?

- A sétálóutcán egy neves étteremben dolgoztam, s amikor Puhl Sándor vezette a Dortmund-Juventus BL-döntőt, édesapám kijött. Az étteremben megismerték őket. Szép emlék, mert a meccsen is velük voltam a VIP-ben, Beckenbauer és Matthaus mellett. Szabadnapjaimon beültem a kocsiba, s mentem Nyúlra a családi hétvégi telekre. Édesapám sportos baráti társaságát nagyon szerettem. Szaunázni is jártam velük az ETO-stadionba: ez a több évtizede összetartó közösség nagyon megfogott. Az élethez is humorral viszonyultak. Emberileg rengeteget tanultam közöttük. A bátyám (Palotai Zsolt, vagyis DJ Palotai) eközben a zenében találta meg azt, amit apám a sportban.

- Mi hiányzik legjobban a régi időkből?

- Talán Nyúl a szüleimmel és az ottani társasággal.

- Ha egyet kellene kiemelni, mi az, amit édesapjától tanult?

- Szinte látom, hogy nézne most rám: „vigyázz fiam, hogy most mit mondasz!” Az utolsó szép kép, ami a fejemben van, hogy édesanyámmal ketten állnak épp a győri Prima-díj átadás után. A müncheni lakásomban van kitéve. Apámnak volt egy mindig mosolygós arca. Diplomatikusan, jó kedvvel tudta az életét rendezni – talán ez a válasz a kérdésre. Persze tudta, hogy ha valami gond van, édesanyám úgyis elintézi.

- S melyik tulajdonoságát örökölte tőle?

- A bikkfa-fejűséget. Ha eldöntötte, hogy valamit nem csinál, semmiképp nem tudták arra rávenni. Neki kellett a karrierjéhez, nem vacillálhatott. Mindenkit meghallgatott, a jótanácsokat megfogadta, de ha nem reagál azonnal, nem tudott volna játékvezetőként érvényesülni. A pályán századmásodperc alatt dönteni kellett. Becsültem benne, hogy ha egy felvételről látta, hogy hibázott, mindig elismerte. Ez kevés emberre jellemző.

Névjegy

Palotai Károly 1955-ben került labdarúgóként Békéscsabáról Győrbe, majd lett bajnok később az ETO-val, BEK-elődöntőben is pályára lépett Az 1964-es tokiói olimpián csapatkapitányként vitte a magyar csapatot, de a döntőben sérülés miatt nem játszhatott, így nem kapott aranyérmet, de olimpiai bajnoknak vallhatta magát. Játékos karrierje után játékvezetői még ennél is magasabbra vitte, a világ egyik legjobb sípmestereként tartották számon. Győr díszpolgára, Prima-díj, UEFA életmű-díj: csak néhány elismerései közül.

(Az interjú a 15 év 45 Prima díjas ember című kötetben jelent meg)