Tizenkilenc éve hiányzik: Fehér Miklósra emlékezve

Édesapja, Miklós nemcsak szülőként, de barátként is mindig mellette állt.

„Miki kisgyerekként már sokat labdázott velem. Kapuba álltam, vezette rám a lasztit, kapura lőtt, kicselezett. De nemcsak én voltam a partnere: a szabadhegyi réten sok hasonló korú gyerek jött össze, akik állandóan futballoztak. Kialakult egy kör, akikkel nagyon szeretett együtt lenni, ösztönösen fociztak: ilyenkor nem szabad ebbe beleszólni, játszanak, ez a lényeg. Egymástól úgyis ellesnek ezt-azt. Másról nem is beszéltek, csak a futballról, a tévében is állandóan azt nézték, sőt, járt a meccseimre is. Cs. Kovács László nagyon odafigyelt a gyerekekre, főleg, akik ügyesebbek voltak - az iskolacsapattal sorra nyerték a tornákat, Miki sokszor volt gólkirály, vagy a torna legjobb játékosa. Miután jöttek a sikerélmények, szép lassan hozta magával, hogy labdarúgó lett. Abból a szabadhegyi csapatból egy ETO-kiválasztáson hat gyereket igazoltak le, köztük Miki mellett például Stark Petit is. Ekkor már keretet adtak a focinak. Az edzések miatt az idejét jól be kellett osztani. Szerencsére mindez nem ment a tanulás rovására sem, mindig jó tanuló volt a fiam.

Amikor ausztriai tornákra járt az ETO-val, nagyjából 10-12 évesen, ott már úgy játszott, mint egy igazi futballista, csak kicsiben. Kertész Pál volt az edzője, aki fegyelmet is tartott, de megszerettette velük a focit, sokat tanultak tőle. Rugdalta a gólokat, s nagy lökést adott neki, hogy utánpótlás válogatott lett. Soha nem adtam neki tanácsokat, nem is igényelte: az volt a felfogásom, hogy én az apukája vagyok, neki vannak edzői. Az ő dolguk, hogy ha látnak benne valamit, akkor azt kihozzák belőle. Azt a feladatot próbálja megoldani, amit az edző mondott neki."