Vass Ádám: Az őszinteségem kettévágta az én címeres álmaimat

A cikk elején összefoglalják a labdarúgó pályafutását: „Amikor Vass Ádám 18 éves volt, azt mondta róla a kapitány, Várhidi Péter, pótolhatatlan a védekező középpályás posztján, mindenki elé helyezte az országban. Az angliai Stoke-ban akkoriban alázatból 50 fontért a sztárok cipőjét pucolta. Amikor az olasz élvonalban futballozott, észre sem vették itthon a teljesítményét. 34 évesen a másodosztályú Gyirmót játékosa, a megpróbáltatásairól és a jövőjéről is beszélgettünk.” 

A címben feltett kérdéshez az interjú második felében érnek:  

- Még húszéves sem volt, mire befejezte a felnőtt válogatottban a szereplését. Kapott valaha választ a miértre?  
- A mai napig nem nagyon értem, miért. Sokáig azt gondoltam, hogy feldolgoztam már ezt, ám ha nagyon őszinte akarok lenni, és miért ne lennék az, akkor lehet, hogy a mai napig nem dolgoztam fel maradéktalanul.” 

- És ön mit gondol, miért nem hívták meg soha többet? 
- A háttérben meghúzódott egy bundabotrány, amiből úgy jöttem ki, hogy én lettem a fekete bárány, és ezzel le is zárták a történetet, holott én mondtam el az igazságot. Az őszinteségem lett a vesztem. Az őszinteségem kettévágta az én címeres álmaimat. 

- Jelentette a bundát, és ön lett a felelős? 
- Ennyi év távlatából nem szeretnék sárdobálásba fogni, nagyon nem is részletezném a dolgokat, mert nem könnyű erről beszélni, pláne, mert össze szokták kavarni a meccseket. A szerbek elleni meccsen, egy U21-es meccsen riasztó eredmény született, nyolcgólos vereség 2008-ban, de én a pályán akkor egyáltalán nem éreztem, hogy ne hajtott volna mindenki. Várhidinek az volt az utolsó meccse. 2008. októberben egy szlovák meccs volt, szintén a korosztályos válogatottban, ahová én visszajátszottam, ha már a felnőttbe nem kellettem. Konkrétan tudtam, hogy páran okoskodnak az eredménnyel. Akkor sajnos nem szóltam. Egy évvel később, 2009. augusztusban, az U21-es selejtezőn, a Wales elleni meccsen kikaptunk 4–1-re, berúgtam az öltöző ajtaját, amire nem vagyok büszke, de olyan csalódottság és düh fogott el, hogy elveszítettem a kontrollt. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen megtörténhet egy válogatottban, ami nekem a legszentebb dolog volt mindig, a csúcs. Szóltam a holland edzőnek, aki megdöbbent. Őt utána hamarosan menesztették, az eset ment a szőnyeg alá. Amikor a Bresciában jól ment a játék, megnéztek itthoni szakvezetők, örültek, hogy játszottam, jó formában volt, minden oké volt velem, de azt mondták: alaptalanul nem vádolhatok meg játékosokat. Köpni-nyelni nem tudtam. Én vádaskodtam? Én csak elmondtam, amit tapasztaltam, és én vagyok a hibás? Nonszensz, ááá, vicc. 

Az interjút érdemes elolvasni, megtalálják itt.