Vébé szubjektíven: Focimarketing

Messinek én is szurkoltam (bár láttam már szerethetőbb argentin válogatottat is), s az a rossz érzésem támadt vasárnap reggel, hogy tizipárbajig fajul a döntő, s épp ő lesz, aki elhibázza, így bukja el a vébé címet nemzeti válogatottja. Nem így indult a meccs, a franciák sokáig béna kacsák voltak, látszott, hogy középpályán alig szereznek labdát, ám Deschamps ahelyett, hogy labdaszerzőt hozott volna be, két csatárát cserélte le már a 40. percben 0-2-nél (ezen láthatóan a lesétáló Giroud meg is sértődött). Nyolcvan percig semmi jele nem volt annak, hogy itt hosszabbítás lehet, de a franciák ebben a legnagyobbak, hogy a minden előjel nélkül feltámadnak és gólt, gólokat lőnek. Ebben elévülhetetlen érdeme volt a szintén alig ismert Kolo Muaninak, aki a hosszabbítás legvégén hős lehetett volna: azonban az argentin kapus felkínálta neki a bal alsót, majd odasprágázott, megmentve csapatát a tragikus végkifejlettől. És tessék, itt voltak a tizenegyesek, pont, ahogy éreztem, mindjárt az első körben Messivel. Igazi rémálom: ha átfut a fején, hogy élete utolsó esélye a vébé győzelemre, biztosan kihagyja. Nem gondolkodott, Argentína világbajnok lett, többszörös dráma és kábé 140 percnyi foci után jöttek a könnyek, megvolt a happy end, minden, ami kell. 

Dörzsölheti a tenyerét a sokat szidott FIFA, Katar csont nélkül lehozta a vébét egy örökké emlékezetes döntővel. Egy olyan fináléval, ami után világszerte gyerekek millió írják hozzá a karácsonyi kívánságlistájukhoz a focilabdát, a kiskaput, a Messi vagy az Mbappé mezt, s kezdenek focizni, sportolni a téli szünetben, s szeretik meg egy életre a futballt. Ami ugye tudjuk, nem élet-halál kérdése. Sokkal több annál.