Ma bezár a Vidra Csárda: Huszonhat éve így indultak (Interjú)

A vendégek 70-80 százaléka Csallóközből érkezve kóstolta meg a csárda ételeit - mondta Hernitz Tibor, aki 12 éve ügyvezetője a Vidra Kft.-nek. „1995 táján nyilatkoztam egy nagymegyeri tévének, a horgászat volt a téma, Felvidéken akkor még nem voltak bérhorgász-tavak. Ekkor beszéltem a csárdáról is, ez sokat jelentett, terjedni kezdett a híre.”

- Hogyan jött az ötlet a kilencvenes években, hogy a határ szélén, az árvízvédelmi töltés mellett, több kilométerre lakott területtől egy csárdát indítsanak?

- Amikor épült, azt mondtam, ide senki sem fog kijönni. Világosban még nem olyan vészes a helyzet, de sötétben elég ijesztő lehet. Előfordult, hogy egy lány hisztériás rohamot kapott, mert új kapcsolata lett, s barátja kihozta ide vacsorázni. Amikor lefordultak a határnál, fel a töltésre, ki a sötétbe, bepánikolt, hogy vele most valami rossz történik. A káefté 1990-ben alakult négy tulajdonossal, megvették ezt a területet a tóval viszonylag jó áron – később kimarkoltatták a másik tavat. Ment a bérhorgásztatás, majd kitalálta az akkori egyik ügyvezető, hogy milyen jó lenne itt egy kis halászcsárda. Harmincegy éve kerültem ide: ott ültem a tóparton egy ládán, még semmi sem volt itt, néztem a horgászokat, gyakorlatilag halőr voltam. Aztán egy jó darabig a halas részt vezettem, majd rajtam maradt az egész, azóta próbálom fenntartani. Talán épp a legnehezebb időkben. Visszatérve: a kezdettől fogva itt vagyok. A négy tulajdonosból közben egy maradt, egy magyar származású svájci illető, aki azonban három éve elhunyt. A szintén Svájcban élő lányai örökölték a vállalkozást. Kapcsolatban vagyok velük, de mindent rám bíztak.

- A beruházásokhoz sem kellett tőlük forrást szerezni?

- Ezeket mindig a haszonból finanszíroztuk az elmúlt időszakban. 2021-ben valamivel a vonal fölött maradtunk, de abból már nem futotta volna beruházásra.

- Az utóbbi évek miként alakultak?

- Borzasztó sok gonddal küszködtünk, kezdve azzal, hogy 2013-ban a dunai rekordárvíz idején be kellett zárnunk.

- Aztán jött a halászat betiltása, nevetséges volt, hogy a Duna szomszédságában lévő halfeldolgozójukban kazah keszeget tudtak csak árulni…

- A helyzet azóta sem változott. Amit nem mi dolgozunk fel, s filézünk le, az szinte mind import. A vendéglők 90 százaléka import harcsafilét használ, fogasfiléből és süllőből szinte 100 százalék ez az arány. Nem lehet ugyanis itthon kapni: hiába van a Balatonban, az a horgászoké. Csuka még néha adódik tógazdaságból, de ott is nagy a konkurencia, mert az osztrák horgásztavak megveszik. Karácsony előtt Győr-Moson-Sopron megyében 57 településre vittük ki eddig a halat, olyan helyekre is, ahol ott a folyó vagy a horgásztavak, mégis, ott is viszik az árunkat. Szigetközben, mivel ismerik, hagyománya van a halfogyasztásnak, mindig sokkal többet el lehetett adni, mint ahol nincs víz. Sajnos azonban azt láttam, hogy tűnnek el (elhunytak) az idősebb vásárlóink. Amikor ütöttem le a lakatot az autóról, beugranak arcok egy-egy településen, aki mindig jött, de volt, akit már nem láttam. A fiatalok főként a filét keresik, nem pucolnak halat, nem mernek megenni olyat, amiben szálka van. Még rosszabb idők jönnek a hazai halra, mert kevés és drága, egyre kevesebben mernek belevágni ilyen vállalkozásba. Lazac, harcsafilé, fogasfilé – ezek mennek. Pedig a magyar gyomornak a ponty, a megsütött kárász is fekszik, időközönként kell, hogy ilyet egyen az ember.

- A vendéglátásra rájárt a rúd az elmúlt években?

- Pár évvel később a migránsválság is begyűrűzött, amikor a 14-es úton mentek a vámosszabadi menekülttáborban elhelyezett emberek. A Vidra Csárdának ez azt jelentette, hogy alig mertek kijönni az emberek hozzánk. A Győr felé vagy onnan vissza gyaloglók egész egyszerűen elriasztották a vendégeket. De utólag visszagondolva ezek legalább mind csak időleges gondok voltak. Ezután jött a covid: na ez már tényleg kemény volt. Kétszer be kellett zárnunk törvényileg: a vendéglátás nagy vesztese volt a vírusnak, valahogy mindig azon csattant az ostor. Már ekkor is felmerült a kérdés, mi legyen az alkalmazottakkal. Megtartottam őket: fát vágtak, tavakat rendeztek. De hát abból nem volt bevétel! A halfeldolgozót is megviselte a helyzet, mert voltak olyan települések, ahol a jegyző nem engedett kiszállni és halat árusítani bennünket ünnepek előtt, mondván védi a lakosságot a vírustól. Közben a halra hatalmas igény lett volna. Ez már anyagilag is nagyon megviselte a káeftét – de túléltük. Azt gondoltuk, ezután már nem lehet nagy baj. Tévedtünk.

- Mi volt az utolsó jó évük?

- 2019. Akkor mondta Zsolt, az étteremvezetőm, aki szerintem egy látnok, hogy ilyen sosem lesz többet. Tényleg így lett, utána csak a rossz jött. Igaz, 10-20 éve még jobban ment, hatalmas forgalom volt, robbanásszerűen lett közkedvelt hely a csárda akkoriban. Közben aztán jöttek a gondok, munkaerő-hiány, a szakács, a pincér kérdés.

(Az interjú második részében megtudjuk többek közt azt, van-e már ára az eladásra szánt csárdának, mi lesz a dolgozókkal, s mi az itteni halfogyasztás sajátossága).