INTERJÚ: Ha egyedül vagyok, nagyobbnak tűnik a ház, de ha összejövünk karácsonykor, kiderül, hogy milyen kicsi

Tudom, van egy indiai tükre, amelyben a lelkét is látja, ha belenéz.

Nem így van ez! Próbálkoztam már többször is, de nem láttam benne, csak az arcomat. A gyertyalángról is mit mondanak? Ha nagyon nézed, állítólag választ ad minden feltett kérdésre. Kísérleteztem vele. Én sok mindent kikísérleteztem már az életemben. Az indiai tükörben is szeretnék hinni, de ezek csak érzetek. Belenézek, gondolok valamire, ott állok, én vagyok az, de nem látok másik arcot. Ez nem Hófehérke tükre. Én a Jóistenben hiszek elsősorban, pedig tőle sem kapok visszajelzést. Valami jön, de nem gondolom, hogy az igazi jel. Beszéltem egyszer erről egy pappal. Ő mondta, milyen borzasztó, hogy mire mindent átlát, megtapasztal az ember, addigra meg kell halnia. Ezen annyira meglepődtem! Egy pap, aki hisz a túlvilágban, aggódik ez ügyben. Akkor hogy is van ez? Olyan szomorú volt, amikor ezt mondta.

Édesanyja, aki orosz volt, pravoszláv hitével mennyire irányította?

Kaukázusi orosz volt az anyukám. A háborúról mesélt néha, de vallásról nem beszéltünk soha. Egyáltalán nem irányított ez ügyben. A háta mögött jártam templomba. Osztrák származású nagymamám volt hívő. Én könyörögtem anyámnak, hadd menjek el elsőáldozónak, aztán magamtól mentem el bérmálkozni is. De abban a rendszerben nem volt ez jó pont. Egyszer találkoztam a templomban a magyartanárnőmmel. Lett köztünk egy vékony szálú szövetség. Anyukám nem értette, miért kell ez nekem. Zokogtam az ágyban, hogy nem engedett el a nyolcas misére. Voltak ugyan mondatai, amikor megbillent a kép a falon, hogy jaj Istenem, adj még egy kis időt, de ezt akkor sem tőle szívtam magamba.

S az édesapja?

Apám pincér volt a Vörösmarty téren. Akkor állt be tengerésznek, amikor rosszul éltünk. Kevés volt a pénz, ketten voltunk testvérek. Apukám először elment folyami hajóra, később tengerjáróra. Huszonhat évig volt tengerész. Hazajárt természetesen, néha anyukám is vele tartott. Engem egyszer Bejrútba vitt el. De ő sem volt vallásos. Bennem ez magától villant fel, és onnantól fogva nem volt megállás. Mentem. Még a bérmálkozás után is otthagytam a többieket az utcán, és visszafutottam a templomba. Volt egy nagyon okos barátnőm, aki azért nem jutott be az egyetemre, mert tudták róla, hogy vallásos. Retorzió. Sok ilyet hallottam. Anyukám is mesélte, hogy náluk, a Kaukázusban rendszeresen elkaptak valakit, bedugták egy teherautóba, bekötötték a szemét, elvitték egy helyre, és ott kínozták, gyötörték, hogy kiszedjék belőle, otthon miről beszél a család. Vallatták. Minden családból kiválasztottak valakit. Anyukám szegény nem tudta, mit mondjon. Mindig figyelmeztette az apukáját, amikor a rendszert szidta, hogy ne beszéljen, mert baj lesz belőle. Így működött a szovjet birodalom. Nagy titokban tették ezt az emberekkel. Anyám soha nem is ment haza látogatóba. Mi nagyon szerettük volna, ha velünk jön, hiszen ott született, de nem volt hajlandó visszamenni egyetlen napra sem. Azt mondta, te nem tudod, milyenek az oroszok. De az ukránoktól is félt. Azok nagyon vadak, mondta.

Ma vajon mit mondana?

Az orosz agressziót nagyon utálná. Ha orosz–magyar meccset nézett, akkor is a magyaroknak drukkolt. Vitatkozzunk, tépjük egymás haját, a franc egye meg, de embereket ölni sem orosznak, sem ukránnak, senkinek nincs joga.

A karácsony mennyire fontos a lelkének?

Nagyon. Mindig fontos volt, és most is az. Van sok fájdalom is, mert már nem vagyunk annyian, mint régen, amikor nálam jött össze a család. Most még bánatos is vagyok, mert tönkrement a gépecském, amely csillagokat szór. Eddig ragyogott az egész kert. Most minden más lesz. Ránk tört a szegénység. De előkerült egy orosz dísz is. Egy fényfüzér. Anyukámtól mentettem meg. És meggyújtom a lámpát is a kis pianínón, és lesz füzér a függöny mögött is, de az elemmel működik. A fa igazi, mert Kata lányom nem engedte, hogy műfenyőt vegyek. A lakást vele és a fiammal díszítjük fel. Nincs fény, csak másnap, amikor jön a Jézuska. A gyümölcsös pulyka az idén is ott volt az asztalon, öcsémék a halat panírozták. Akkor voltak az igazán jó karácsonyok, amikor éltek a szüleim. Apámmal sütöttük a halat, anyám jó kis történeteivel szórakoztatta a többieket. Futott ki hozzám a fiam, hogy anya, gyere, a nagyi miket mesél! Az idén a tűzifával is spórolunk. Eddig mindenki rakta a tüzet a kandallóban, meg lehetett dögleni, olyan meleg volt. Most erre is figyelni fogok. Ha egyedül vagyok, nagyobbnak tűnik a ház, de ha összejövünk, kiderül, hogy milyen kicsi. De boldog vagyok nagyon, ha együtt vagyunk. És velünk van Pomáz összes verebe, gerléje, rigója, mert egész nyáron etettem őket. Ennyi madarat egy helyen nem láttam még soha.

Szabó G. László (Vasárnap)

(A teljes interjú itt olvasható.)