Kattintás a Régi Győrre: A verklis, a bicikliőr, az ószeres, emlékszünk még rájuk (GALÉRIA)

Régi szakmák alatt legtöbbször a „burcsellást, az aranymosót vagy épp a bognárt értik a kvízkészítők, pedig nem kell azért az ükanyákig visszatekerni az időt letűnt mesterségek után kutatva. Az utcakép, a gyerekkor részei voltak ők.

Győrt is járta a verklis

„Régi szép idők – írja a Régi Győr Facebook-oldalán Katalin –, amikor az emberek az ablakokban hallgatták a verklist, majd a gyereket leküldték az aprópénzzel.” „Ló vontatta a verklit, a társasházak udvarán is zenélt a kintornás, a folyosóról hallgatták a gyerekek és dobálták le a 10-20 filléreseket.” Szólt a „Bárhogy lesz, úgy lesz.”

De jött magnó. Az ötvenes évek végén már utolsó verklisként tartotta magát számon Háron József, aki egy laposi házban élt a szegénynegyedben. Pedig valaha nagyon jól ment neki, miután verklit tekerő apja mellett gyerekeskedett. Kitanulta a verkli szerelését, megismerte a kottát, a legjobb volt a Dunántúlon, majd egyedül maradt, a szakma kihullott mellőle. (Kisalföld, 1958. jan. 12.)

Rikkancs és utcaseprő nélkül nincs reggel

Az állomás főbejárata mellett azt kiáltja: „Tűz van, Tűz van!” Mindenki felkapja a fejét, erre kedélyesen hadarja: „tűz, itt az asztalomon, tessék a legfrissebb Tábortűz a gyerekek öröme.” Oláh József középkorú, nyolcéves kora óta járja gurulós asztalkájával a várost (Kisalföld, 1962. aug. 3.).

Az állomás előtt utcaseprő tolja a két keréken guruló szemeteskocsit. A bezenyei születésű Matyi bácsit már hajnalban felbosszantották a részegek, akik viccből belezuppantak a fakocsiba. Morog a buszsofőrök miatt is, akik a járművet itt tisztítják ki, ő meg kétszer söpörhet. (Kisalföld, 1958. jan. 26.) A napi kereset 10 forint, édeskevés, még egy hordár is 30-at visz haza. Se téli ruha, se melegedő.

Utcaseprő néni a Frigyláda szobornál 1968-ban. Kép: Régi Győr

Bicikliőrnek áll az utolsó fiákeres

Az utolsó fiákeres, Csonka József szomorúan néz a tér másik oldalán álló taxikra, melyek elvették a kenyerét. Pár napon belül kerékpárőrzőnek áll – mondja –, eddig kitartott szép emlékű mestersége mellett, de restelli, hogy neki kell leszólítani a buszra sietőket. Negyven évvel azelőtt első kuncsaftja egy fiatal szerelmespár volt, akiket kikocsikáztatott Kiskútra.

A bicikliőr nélkülözhetetlen volt, a Dunakapu téren piaci napokon jól ment az üzlet, a Matróz és a Kishalász, a közelben mindig volt kuncsaft. A Magyar utcai kórháznál látogatási napokon volt telt ház. Őriztek kerékpárt a régi ETO-pályánál, a belvárosban, a legnagyobb forgalom a tanácsháza előtt alakult ki, ott 1964-ben özv. Szigeti Gyulánénál 60 fillér volt a díj. (1964. szept. 1.)

A toronyőr, a hordár és az ószeres

Az egész város ivóvizét óvta a toronyőr az 1908-ban épült révfalui toronyban. 1957-ben egy idős hölgy volt az őr, Kovács Ferencné, csövek, kötelek, pókhálók közt ment föl posztjára a csigalépcsőn 57 méter magasra. Villany ekkor már égett odabent, az erkélyen bagoly huhogott. Ha a néni nincs – vagy ha egyszer is elaludna – még kifolyna a víz a toronyból, vagy akár megmérgezhetné valaki az egész várost. (Kisalföld, 1957. nov. 3.)

A ma is álló révfalui víztorony megszűnt1965-ben, s csak rövid ideig működött párhuzamosan a frissen épült Erzsébet ligetivel. A víz mennyisége már nem az őrök fizikai jelenlétén múlik, de őrök ma is vannak: központi helyen kezdenek, s bejárják a tornyokat, karbantartanak, takarítanak is.

A hordár ideje cseresznyeszezonban jön el. A hetes számú hordárral, Szemethy Ferenccel 1958-ban készítettek riportot a Kisalföld a Bisinger sétány buszállomásán, ott várta a pesti járat utasait. Nem konkurenciája a tehertaxi, őt a szűkmarkú kofák bízzák meg, akiknek van is hordárjuk, s nem a fejükön egyensúlyozzák a kosarat. Tíz évvel később az 53 éves Csepregi József volt a legfiatalabb a győri hordárok közt, ezért hívtak minden hordárt bácsinak. Pedig embert próbáló munka volt a bőrönd, csomag, gyümölcs, s még koporsó cipelése. A „hordár” szó ott aranylott a piros sapkán, volt, aki számot viselt azonosító jelként. (1968. jan. 14.)

„Mindent veszek!” A Kálvária utcai ócskapiacon stabilan megtalálható volt az ószeres, aki hol párnára alkudott, hol a blúzra, ami „20-nál többet nem ér”, vagy kabátra, amit ő próbált elpasszolni, így 200 forinton szárnyalt. Konkurenciája az új Állami Áruház, később Centrum lett.

A gyepmester a lótetemmel ment ebédelni

Ekkor még divat volt megfogni a kéményseprő gombját. Tóth Rudolf volt ekkor (1965. júl. 20.) a legidősebb, mesélte, hogy amíg a munkavédelmi szabályzat nem tiltotta, ők télen is papucsot hordtak. Ugyanis valaha mászókéményt építettek a házak többségében, s ezeket csak úgy lehetett tisztítani, hogy az ember bemászott a lyukba. Csupasz lábbal könnyebb volt.

Kevesebb nosztalgia övezi a gyepmester, a sintér munkáját, pedig azt is el kellett végezni valakinek. A 10 méter mély dögkút Likócs határában volt, kettő is egymás mellett, de az egyik már akkor megtelt. Ezer állat lehetett odalenn: ló, kecske, birka, marha, sertés, kutya.

Rettentő volt a bűz. R. István soha nem használt gázálarcot a kinyitásnál. „Néha gumikesztyűt felveszek” – vallja az interjúban, s megmutatta öreg kését, amit csak ehhez használt. Mindennap elment a döghöz, feldobta a lovas kocsira, s Likócsra hajtott, kivéve délben, mert akkor előbb hazament a tetemmel Újvárosba ebédelni. Likócson megnyúzta, bárddal | feldarabolta, s a meszes víztől fehérlő kútba dobta, ahol eggyé vált a homokkal.

A sintérmunka mára a múlté lett, állat életét a gyepmesteri telepen kioltani nem lehet, csak ha nagyon beteg vagy veszélyes. De huszonnégy éve a későbbi gyepmesteri telep építésekor is kötelező volt nyúzóhelyiségről gondoskodni. Dögkutak sincsenek, de éveken át nyilvántartották azokat az olyan betegségekre tekintettel, mint a lépfene, amely évtizedek múltán is fertőzhet. A megsemmisítés most a fehérjefeldolgozó feladata.

(Szívesen vesszük az olvasók történeteit, emlékeit is a Facebookon a Győrben ismert régi mesterségek űzőiről.)

Galéria

+7