Orvosi eset a magyar egészségügy állapotáról

Tízezer megosztásnál jár a bejegyzés, amelyben egy hölgy saját esetéről számol be. Lényege, hogy egy darázscsípéssel a sógorokhoz kellett utaznia, hogy valódi segítséget kapjon. Íme a történet, némiképp rövidítve és moderálva: 

„Szombaton délután megcsípett egy darázs. Életembe most harmadszor. Eddig mindkétszer antibiotikumot kaptam, mert nem jött helyre. Nagyon gyorsan terjedt, nagyon gyulladt volt. Szombaton este 6-kor lementem az orvosi ügyeletre (Sopron), hogy megmutassam. Egyedül voltam a váróban. Egyszer csak jött egy doktornő, gondolom. Kérdezte, miben segíthet. Mondtam neki, hogy megcsípett egy darázs és nagyon ronda, és hogy én már vettem a gyógyszertárban Cetirizin tablettát. A folyosón álltunk, nem hívott be, hogy esetleg ránézzen... Kérdezte, nem volt-e nehézlégzés, fulladás? Nem. Azt mondta, ennél többet nem tud ő sem tenni értem, ez a maximum, vegyek be napi 2 szemet. És jegeljem.  

Hazamentem, bevettem, jegeltem, szárazon, ahogy mondta. Másnap (vasárnap) délután dagadt tovább, de már úgy fájt, hogy állni sem tudtam normálisan, mert ahogy felálltam és beleszállt a vér a lábamba, úgy feszített, azt hittem szétmegyek. Fogtam magam és újra visszamentem.  

Most behívtak és végre meg is néztek. Semmit nem kaptam, hazaküldtek. Megemlítettem az antibiotikumot, azt mondták felesleges. És hogy keressem fel a háziorvost reggel, ha rosszabb lesz a helyzet. (Nehogy már a beteg mondja meg az orvosnak.) Ott is elmondtam, hogy nekem eddig sosem jött helyre magától.  

Hazajöttem, teltek az órák, a lábam egyre rosszabb lett. Tíz év alatt egyszer sem mentem ki Ausztriába kórházba vagy orvoshoz. Aztán tegnap este először (köszönöm is, hogy noszogattak), mert már féltem, hogy mi lesz reggelre. Végül kimentünk Eisenstadtba. Öt perc volt amíg lepapíroztak és behívtak. Vérnyomást és lázat mértek. Megnézte a doktornő a lábamat és már egyszerre mondta, hogy ide azonnal szteroid kell, kívül-belül és az antihisztamint nagyobb dózisban írta fel. Azt azért leírom, hogy sem a bánásmód, sem pedig az ellátás köszönőviszonyban sem volt az itthonival. Én nem „fikázni” akarok, na de már komolyan! Meddig tartott volna ugyanezt itthon megkapni? (…) Lehet engem ezért a posztért elítélni, vagy ha eljut az illetékeshez, kikérnie magának, kedves doktornő, aki rám se nézett, vagy doktorúr, aki szerint felesleg volt az antibiotikumot felírni.  

Mit gondolnak, de komolyan? Jókedvéből megy le önöket megzavarni az ember, hogy neki járó megnyugtató kezelést megkapja?

Itt azonnal leírom, hogy tapasztaltam már ennek épp a szöges ellenkezőjét is, hála annak, aki akkor épp ott ügyelt. De ez a most hétvégén... Horror! (…) Az első fotó a tegnap délutáni állapot, az utolsó a ma reggeli, miután már bevettem egy szem gyógyszert. (Azóta részemről a bejelentés megtörtént.)” 

Ennyi a történet. Egy olyan esetről, ahol (megint) nem a pénzen, az anyagiakon múlt a dolog. Legalábbis nem közvetlenül azon. Hanem az emberségen. Vagy lehet, hogy az is megfizethető?