Azt mondta a szerelő, hogy pszichésen érezzük a gázszagot, és mi elhittük neki

Bago-Somogyi Brigitta egy éve él családjával a soproni Kossuth utcában, annak a társasháznak a legfelső szintjén, ahol múlt hétfőn éjszaka gázrobbanás történt. A Deák téri iskola fejlesztő pedagógusa, négy és fél éves kisfiú édesanyja akaratán kívül egyik fontos szereplőjévé vált annak a tragikus napnak. 

Aki még nem olvasott volna róla: egy hete, hétfőn éjszaka gázrobbanás történt egy tizenkét lakásos társasházban Sopronban. Egy idős férfit a mentők válságos állapotban vittek a megyei kórházba, később belehalt sérüléseibe. A csodával határos módon – a bácsin kívül – másnak nem esett baja, de otthonaikba egy ideig nem térhettek vissza. Először kedden délután mehettek be a házba, amikor a statikus végzett a felméréssel, aki akart, saját felelősségére maradhatott is. A robbanás napján kint járt a szolgáltató, mert gázszagot jeleztek a lakók...

A háznak két lépcsőháza van, a bal oldali földszintjén volt a robbanás központja, a Bago-Somogyi család a másikban él a második emeleten. Náluk is kitörtek az üvegek, a légnyomás mindent vitt...

– Most vettünk a huszonéves öreg autónk mellé egy fiatalabb használt kocsit, annak az ügyeit intéztük hétfőn. A sors fintora, hogy az új kocsival álltunk be a ház mögötti udvarba, az öreggel meg kint az utcán, messzebb parkoltunk le. Annak nem is lett baja... Fél három körül jöttünk először haza, találkoztunk is egy munkaruhás férfivel, aki valami műszerrel, kicsi aknafedeleket emelgetve szemmel láthatóan idegesen jött-ment az udvaron. Meg is kérdeztem: baj van? Azt felelte, a másik lépcsőházban gázszagot éreznek, le kell zárnia a főcsapot. Bár nálunk a fűtés, a melegvíz és a főzés is gázzal lehetséges, nem problémáztam ezen, majd megoldjuk, gondoltam, mentünk a dolgunkra. Ügyintézés, óvoda, bevásárlás után hat órakor értünk haza másodszor. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, már az udvaron megcsapott a gázszag. A lépcsőházban találkoztunk a közös képviselővel és egy lakóval, ők is ezt tárgyalták. Körülnéztünk, van-e bármilyen tájékoztatás a gáz lezárásáról vagy a teendőinkről kitéve, de semmit sem találtunk – kezd a hétfő nap történetébe Brigitta. Kérdezni sem kell, mint egy filmet pörgeti maga előtt annak a napnak az emlékeit.

– Mondtam a többieknek, hogy akkor én most felhívom az ügyfélszolgálatot. Már a lakásból hallgattam végig az automata gépi litániáját és végül eljutottam egy élő női hanghoz, akinek előadhattam a problémát: itt volt egy gázos, állítólag lezárta a vezetékeket, de semmit sem tudnak a lakók, és továbbra is átható gázszag van az egész épületben. A hölgy elmagyarázta, maradhatott még gáz a csövekben, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy ha lehetséges, küldje ki az ügyeletest. Mindnyájunk számára megnyugtató lenne, mondtam, és ki is jött egy szakember. 

– A mi lépcsőházunkba bejutott a szerelő, majd a segítségemmel a másikba is.  

Én éreztem a gázszagot mindenhol, de a férfi azt mondta, csak pszichésen érzem...  

A pincében is járt, ott azt kérte, a lakók nyissák ki a rekeszeik ablakait és szellőztessük át a pincét. Ennyi, de én ettől is megnyugodtam, és megnyugtattam a szomszédaimat is. Itt volt a szakember, minden rendben, mondtam mindenkinek, és komolyan hittem, hogy így van...

– Az esti feladatok után a kisfiamat lefektettem, én még a szüleimnek írtam éppen üzenetet az elsötétített szobában, amikor hatalmas lökéshullámot éreztem, majd eljutott a tudatomig a durranás hangja. Azonnal tudtam: berobbant a gáz! A következő pillanattól hosszú percekig a betanult szabályok vették át bennem az irányítást és az ösztönök. A kisfiamhoz rohantam, de ő hála Istennek a legtávolabbi, védett sarokban feküdt, látszólag meg sem ijedt. Láttam, hogy a férjem is sértetlen, pedig közvetlenül mellette robbant szét a nagy ablak, ott röpködtek körülötte a faldarabok...  Aztán már hívtam is a 112-őt, miközben rohantam a másik szobába. Mindenhol üvegcserepek voltak, vakolatdarabok, a polcokon lévő tárgyaink szanaszét repülve a lakásban, a bejárati ajtónk beszakadva. Miközben próbáltan higgadtan összefoglalni a lényeget a telefonban, felöltöztem és pokrócba csavartam a gyereket. Érdekes módon az eszembe sem jutott, hogy ránk omolhat az egész ház. A segélyhívó diszpécsere átkapcsolt egy olyan vonalra, ahol már a helyi hatóságok is hallottak, elmondtam még egyszer mindent. És közben meghallottam az ordítást a lépcsőház felől; az ijedt szomszédokat, akik egymást is siettetve, dörömbölve igyekeztek kijutni a lakásokból és a házból...

Bago-Somogyi Brigitta hangja erre az emlékre elcsuklik, tenyerébe temeti az arcát, nehezen fojtja el a sírást. A többiek rémülete jobban megviselte, mint a sajátja. De gyorsan összeszedi magát, és folytatja:

– Mire leértünk, szinte mindenki az utcán volt, egyedül az alattunk lakó kedves nyugdíjas pedagógus nem, akit este még én nyugtattam meg, hogy nincs mitől félnie. Néhány gyötrelmes perc után őt már a tűzoltók hozták ki, kiderült, a légnyomás annyira deformálta az ajtaját, hogy nem tudott kijönni.  Mindenki ott toporgott az utcán, az egyik családnál másfél éves kisgyerek, a nyugdíjas óvónéni az öreg cicáját szorította magához egy szatyorban... De pillanatokon belül ott voltak a szomszédos szociális intézetből, takarókat hoztak és kinyitották nekünk a krízisszállót. A gyerekek mesét nézhettek, igyekeztek mindenkit megnyugtatni. Akkor csak arra tudtam gondolni, hogy a mi lépcsőházunkból mindenki itt van, épségben. Aztán bekapcsolt bennem a tudatos üzemmód: felhívtam a szüleimet, a főnökömet, végül a gázszolgáltató ügyeletét. Nyilván nem tőlem tudták meg akkor már, hogy mi történt, de ugyanannak a női hangnak, akivel délután is beszéltem, beszámoltam a helyzetről. És hozzátettem: üzenem annak a kollégájának, aki itt volt, hogy elszállt a házunk, és nem csak pszichésen...

– A hatóságok nyilván ki fogják vizsgálni mit történt itt pontosan. Nem az én dolgom kideríteni, hogy ki hibázott és miben. Akkor éjjel egyébként is olyan gyorsan történt minden; jöttek a tűzoltók, a rendőrök, a polgármester, a jegyző, mindenki tette a dolgát. A sajtó is, nyilván. De könyörgöm, amikor az ember éppen elveszítette az otthonát, fogalma sincs a holnapról, ott lohol az utcán egy sebtiben magára kapott azt sem tudja miben, és egy kamerát tolnak az arcába, az biztos, hogy rendben van? Azt éreztem, nem a sorsunkat látják, a kétségbeesett embereket, hanem a sztorit, a kattintás számot.  Nem voltam barátságos velük... Pedig tudom, ők is csak a munkájukat végezték, ha kissé rámenősen is. De a kommunikációban a másik irányból is voltak hiányosságok, főleg a robbanás előtt. A lakók semmit sem tudtak, arról sem kaptak tájékoztatást, hogy lezárták a házban gázt. 

– Miután a polgármester bejelentette, hogy szállodában tölthetjük az éjszakát, mindenki egyesével visszamehetett az otthonába a legszükségesebb holmijaiért egy tűzoltóval, aki elemlámpával világított, hiszen az áramot kikapcsolták. Türelmesek voltak, a kisfiam beülhetett hozzájuk az autóba, beszélgettek vele. Úgyhogy szavunk nem lehet, de például volt, aki várta, hogy majd megkeresik őt a hivatal részéről. Rövid tájékoztatást kaptunk, de az információk nem mindenkihez jutottak el, illetve nem mindenkinek voltak egyértelműek. Szóval ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, nincs információnk. Azt sem tudtuk pontosan, hogy a szállodában meddig maradhatunk. Először úgy volt, csak egy éjszakát maradhatunk, majd mondták, hogy visszatérhetünk, de bizonytalan volt, meddig. Közben láttuk azt is, hogy intézkednek, a jegyző úr naponta felkereste a szállodát és járt a Kossuth utcai háznál is. 

– A romokat mi nagyjából eltakarítottuk, de az ablak még törött és gázunk sincs. Meg valószínűleg nem is lesz egy darabig... – mutat körbe a lakáson Brigitta. Annyira lekötött bennünket annak a szörnyű hétfőnek a története, hogy eddig körül sem néztünk. Bár a törmelékeket már eltakarították, nagyon is el lehet képzelni a robbanás pusztítását, pedig ez a lakás még viszonylag messze van attól, ahol a detonáció bekövetkezett. Gyakorlatilag semmi sincs a helyén, a légnyomás mindent átrendezett.

– Az volt a szerencsénk, hogy édesanyám többrétegű, vastag függönyöket varrt a nagy ablakra. Ez valamennyire megfogta a sok szétrepülő szilánkot, amik a függönyt viszont jól szétszaggatták. A műanyag ablakkeret eldeformálódott, a vakolat lehullott, a belső párkány leszakadt. A konyhában minden elrepült, tele volt üvegszilánkkal minden – mutat körbe a kis lakásban a fiatalasszony. Ha itt ekkora a pusztítás, mi lehet abban a lakásban, ahol a robbanás bekövetkezett és életet követelt...?

A Kossuth utcai háztömb előtt még ott vannak a fűben a törmelékek. Törött kempingszékek darabjaira, leszabott reluxákra, virágcserepekre, haldokló muskátlikra hullik az eső. Az üvegesek alig győzik a megrendeléseket, addig is, míg újra zárhatók lesznek a nyílászárók, préselt falapokkal szögelték be az ablakok helyét. 

A lakók figyelmét most leköti a helyreállítás, többen már visszaköltöztek, főleg férfiak, mert nem hagyhatják őrizetlenül a lakásokat. A társasháznak van biztosítása, a legtöbb lakásnak külön is, de a kárszakértők még dolgoznak a károk felmérésén. A helyreállítás sosem megy olyan gyorsan, csak a baj jön egy szempillantás alatt... Az ablakokba majd kerül új üveg, de hogy mi játszódik le a megrepedt falak mögött a lakók lelkében, azt az utcáról csak megsejteni lehet.