Hogy mit szólnak a tanárok a diákok értük való kiállásához? Hát ezt!

A szöveget változtatás nélkül közöljük:  

„35 éve vagyok a tanári pályán. Sok jót és sok rosszat láttam már, mint bárki, aki 35 éve bármilyen foglalkozást is űz. De amit ma láttam, az felülmúl mindent. Felülmúl minden jót, és elfelejtet minden rosszat.  

Ebbe az oktatási intézménybe mindösszesen 1500 diák jár. A diákok az egyik órán egyszer csak felálltak, nem szóltak semmit kérdéseinkre, egyszerűen kimentek a tantermekből. Senki, értsd senki nem szólt semmit. Véletlenül se lehessen minket, tanárokat bármivel is vádolni. Mi csak álltuk, és csodálkoztunk. A diákok kimentek, kört alkottak az iskola körül, beszédet mondtak, énekeltek, megtapsoltak minket, tanárokat. Majd 1 perces néma csönddel (1500 diákról van szó!) megemlékeztek az oktatásról, végül visszamentek a tanterembe. Egyetlen egy tanóráról vonultak ki önként (ez ellen egy tanár akkor sem tehet semmit jogilag, ha akar), és még azon tanóra végére vissza is vonultak. Megfontoltan, szervezetten, határozottan, okosan. 

És ez nem csak a mi iskolánkban történt meg. Országszerte rengeteg iskolában. Ezerféleképpen, az ezerféle gondolkodásmód következtében. 

Azt szokták mondani, hogy a mai fiatalság…, hogy semmit sem lehet rájuk bízni…, hogy mi lesz a jövővel, hogy … Öreg vagyok, de emlékszem, a mi korosztályunkra is ezt mondták annak idején szüleink, nagyszüleink. 

Egy magyar politikus 1989. június 16.-án azt mondta: »Nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk.« 

Mélyen egyetértek szavaival. 

Bocsássa meg Kossuth, hogy nem szó szerint idézem, de »leborulok a nemzet diákjainak nagysága előtt«."