A tanároké volt a tér Sopronban

A Miénk itt a tér! dallama adta meg a kezdő hangulatot a soproni demonstráción, és tényleg az övék volt. Azoké, akik szerda délután szántak egy órát az életükből arra, hogy a Széchenyi téren jelenlétükkel kifejezzék: fontosnak tartják a magyar oktatást, és nem közömbös számukra, hogy az milyen... A szervezők örömmel láthatták, sok ilyen ember van Sopronban és környékén. A Széchenyi téren nem mostanában voltak önszántukból egyszerre ennyien.

– Mivel mi nagyrészt soproni és környékbeli pedagógusok vagyunk, s mivel életünk a hivatástudatunk táplálta önzetlen szolgálat, szerény eszközeinkkel ma is igyekszünk majd kicsit tanítani az itt megjelenteket, sőt, meg nem jelenteket: köszöntünk mindnenkit rendkívüli ének, irodalom és legfőképpen: etika óránkon. Bár, akikre – az elmúlt napok eseményeinek fényében – a leginkább ráférne ez utóbbi, fájdalom, ma vélhetőleg épp igazolatlanul hiányoznak – mondta többek között a rendezvény első szónoka, Hegyi Norbert, a soproni Lackner-iskola pedagógusa. Tőle a Széchenyi-gimnázium tanára vette át a szót, miközben a térre még mindig érkeztek csoportok, s a járókelők közül is sokan megálltak. Maradtak is...

Talán mert nem sirámokról és panaszáradokról volt szó, hanem arról, milyen szép is ez a hivatás.

– Tanárnak lenni soha nem jelentette csak azt, hogy megtanítottuk, mennyi öt meg öt, vagy mikor volt a kenyérmezei csata. Tanárnak lenni mindig is azt jelentette, hogy a tudás átadása mellett segítettük tanítványaink jellemének formálását, lehetséges utakat mutattunk  céljaik elérésére, elvárásokat fogalmaztunk meg, amelyek segítették formálódó egyéniségük kialakítását, és magunk is mintát adtunk azzal, ahogy feléjük fordultunk és ahogy vállaltuk önmagunkat. Tükrök vagyunk és tükröt tartunk a tanítványaink elé – fogalmazott a Széchenyi tanára, Sebestyén Andrea. 

Egy diák lépett ezt követően az emelvényre, Kiss Igor, a soproni Líceum néhány napja megválasztott új diákelnökeként szólt: 

– Azt látjuk, hogy a tanárok a szabadidejükben is velünk foglalkoznak, így amikor egyikük megkérdezte, választanám-e a pedagógus pályát, határozottan tudtam nemet mondani. Naponta átérezzük erőfeszítéseiket, amikért év végén kapnak egy csokor virágot és egy köszönömöt, esetleg. Érezzük, hogy ez így nincs rendjén, ahogy nincs rendben a tananyag sem. Olyan dolgokat kell megtanulnunk, aminek már most tudjuk, hogy sosem látjuk hasznát. Nem világosak a szabályok, amiket nekünk kellene betartanunk. Bizonytalanságok vannak az érettségik és a felvételi szabályoknál is. Így nekünk is nehéz felkészülni – sorolta a problémákat a diák. 

Keveházy Zsuzsanna két gyermek édesanyjaként vállalta, hogy elmondja véleményét az oktatásról. 

– Aki a katedrán maradt, az elsősorban hivatástudatból van ott. De az, hogy most ennyien itt vagyunk azt is jelzi, hogy egy ponton túl az elhivatottság is megkopik, ha a tanárnak azon kell aggódnia, miből fog kijönni a hó végéig; ha a társadalmi státuszán kell őrlődnie... A tanároknak oroszlánrésze van a következő generáció kinevelésében. Az iskola az a közeg, ahol a gyerekek az ország, a nemzet tágabb kultúrájának szerves részévé válnak. Ettől lesznek kultúremberek és magyarok... Az az ország, nép, társadalom, amelet nem okos, hasznos emberek alkotnak, megsemmisül, alkallódik, nyomorba hull... – mondott ki nagyon fontos mondatokat a szülők nevében szóló Keveházy Zsuzsanna.

– Az oktatási rendszer omladozik: széthulló falai alá hivatástudatuktól  vezérelt pedagógusok ugranak, hogy kifelé ne látszódjon mindez. Ám aki csak közelebb lép, mind látja a bajokat. Látja, hogy az oktatási rendszer az előző évszázadban rekedt, és tanítási módszerei alkalmatlanok arra, hogy a modern kor kihívásaira felkészítsék a fiatalokat – mondta a demonstráció egyik szervezője, a Líceum tanára, Locsmándi Dániel. 

– Mindannyian érezzük, mennyire kizsigerel bennünket  a rendszer. Érezzük, hogy hányszor kell felesleges adminisztrációval töltenünk az időt, mennyire nincs lehetőség a redszer kötöttségeinek megváltoztatására. Ráadásul el fogunk fogyni. Ki fog holnap tanítani? Én és hozzám hasonló lelkiismeretes elvetemültek, igen. Még igen. De ha az oktatási rendszer az ő panaszaikat nem odafigyeléssel, hanem elhallgattatással vagy kirúgással torolja meg - na, az az igazi önmagunk saját lábon, tüdőn vagy egyéb tetszőleges testrészen lövése. Ki fog holnap tanítani? - tette fel a költői kérdést Locsmándi tanár úr, a végére tartogatva az üzenetet:

A problémák súlyosak. Változás kell. Változtatni akarás kell kormányzati részről is, de nem úgy, hogy erővel tolnak le újabb reformokat a torkunkon. Nem úgy, hogy tovább növelik a pedagógusok terheit. Tárgyalni kell. Egyeztetni, egyezkedni kell. Mi nyitottak vagyunk rá. Nekünk fontos a változás, de nemcsak nekünk, mindenkinek. Szülőknek diákoknak, a társadalom összes tagjának. Mert nagyon nem mindegy, ki fog holnap tanítani. Fog-e valaki holnap még tanítani...?