A természetben nincs két egyforma pillanat – mondja a 85 éves Alexay Zoltán (GALÉRIA)

A Facebook nemzedéke okkal hiszi, hogy az őzbak a Google-ről került a meghívó plakátjára. De tévedés: a tanár úr már nyolcvankét éves volt, amikor lencsevégre kapta az állatot, s ez fotós pályafutása egyik legszebb élménye volt. 

– Kint jártunk valahol a Hanság peremén Bősárkány térségében a vadőr barátunkkal. Az őzhívásra rendszerint augusztus első hetében kerülhet sor – plusz-mínusz egy hét – az üzekedés idején. A sutahanggal hívjuk a bakot, ennél az alkalomnál a barátom, Tamás hívta a sípjával, én egy szénabála mellett álltam. A gyönyörű fiatal bakocska előjött a bozótból, szépen odaszaladt hozzánk, s nem volt két-három méternél messzebb, amikor kilépett a bála takarásából. Egy ideig nézegettük egymást. Mozdulni nem szabad. A gépzaj nem zavarta, egy idő után gyanakodni kezdett és elugrott.  Csodálatos ennyi év után is az ember számára, ha odasétál egy ilyen gyönyörű bak és szinte megsimogathatná – meséli a tanár. 

Magyarázatként hozzátette: az őz színvak és rossz az alakfelismerő képessége. A zöldhöz hasonló tónusú, szürke ruhájú mozdulatlan embert – ha a szél az állat felől fúj – nehezen veszi észre, odajön hozzá, nézi, gyanakszik, tudja, hogy az a valami nem odavaló, de nem fél tőle. Ezért nem megy az ember fehér ingben vadat fotózni – mondja. 

Ez az a bizonyos fiatal őzbak, amelyik alig három méterre méregette a természetfotóst.

De a tapasztalat még kevés: a fotósnak – aki nem puskával, hanem fényképezőgéppel vadászik a tanár szerint – jó napot kell kifogni. 

– A természetben csak alaptörvények éteznek, de szinte lehetetlen megmondani például, miért van az, hogy a bakok egyik nap reagálnak a sípra, a másik nap nem. Azt is mondják, hogy ha a bak a sutával van, nem lehet hívni, de ez sem feltétlenül igaz. Fotóm van róla, ahogy az őz – mint az őrült –, rohan a hívásra, a suta pedig a lucernásban hever. Ezért izgalmas ez a szakma, nincsen megfelelő recept – vallja a természetfotós, akinek majdnem félszáz képéből nyílt most kiállítás Győrben. 

A kiállítást Nagy Balázs, a Kisalföldi Erdőgazdaság fővadásza nyitotta meg, szeretettel méltatva a tanár urat, felidézve a természetben töltött közös pillanatokat is. Elmesélte: Alexay Zoltán azért is kérte fel éppen őt, mert így kívánta életművét keretbe rakni, hiszen első önálló fotókiállítását a KAEG fővadásza nyitotta meg. Igaz, még 1974-ben és Vida Lajosnak hívták.  

Alexay Zoltán 52 évig tanított és több tízezer képet készített a természetben. Számos könyvet is írt és fotózott, csak a Szigetközről három monográfiát és albumot. Két hét múlva mutatja be a kerek születésnap alkalmából készült legújabb kötetet, mint elárulta, ebben a kedves emlős- és madárfajaiból válogatott össze 19-et. Egy-egy fejezet az állat leírását és a róla készült legérdekesebb Alexay-fotókat tartalmazza. 

Bár nyolcvanöt éves, most is eljár kedvenc vadászleseihez, de nem tagadja, hogy már akadnak a korral nehézségek. 

– Mozogni még tudok, de bevallom, egyre nehezebben, s amikor beülünk a kis hevenyészett helyünkre – ami nem hasonlít a szőnyegpadlós, fűtött helyekre – mindig mondom Laci barátomnak, hogy ez már nem nekem való, de azért valahogy csak kimegyek mégis. De egyedül nem indulok el, csak barátommal, tudomásul kell venni, hogy már bármikor rosszul lehet az ember ebben a korban. 

Galéria

+13