Egy boldog fiú és egy lány boldogsága: így vall elhunyt férjéről Bende Ildikó

A Győri Nemzeti Színház volt ügyvezetője, sok éven át művészeti titkára, közönségszervező motorja és régóta a kulturális élet lexikonja volt az idős kort megért Takács László, felesége pedig Bende Ildikó, aki 1974-től a színház színművésze. A művésznő a Facebookon közzétett megemlékezésében így vall kettejükről és a kezdetekről: férje „egy győri gyerek, aki már a Szegedi Nemzeti Színház énekese volt,– toborzót tartott a szegedi tanárképző főiskola irodalmi színpadára. Ő volt a Takács Laci.” Ő maga pedig „egy kecskeméti lány, aki elsőéves volt akkor a tanárképzőn, jelentkezett, mert imádta a színházat, verseket. Ő-Én. Gyönyörű, szegény két év. 

Új barátok: Molnár Piroska, Bajnóczky István. Gyönyörű első opera: Traviata-szerelem. Így, együtt.” 

Bende Ildikó ezután már vele ment Kaposvárra is, ahová a „fiú” segédrendezőnek, ügyelőnek szegődött, „a lány” tanítani kezdett, egy év után súgó lett és a kórusba is bekerült. Majd a művésznő szülővárosába, Kecskemétre hívták ügyelőnek Takács Lászlót, három boldog évet töltöttek ott együtt. „Ilyen ügyelővel, azóta sem találkoztam. Az egész produkciót a kezében tartotta. Mindenütt ott volt.” Az akkori igazgató azonban szervezőnek akarta, „s jól is járt vele a színház, a nézősereg.” Közben együtt járták a megye tanyavilágát a fiú által szerkesztett műsorokkal. 

„Egyszer csak megkérdezte tőlem a fiú, a férjem: gyerekünk mikor lesz? 1970-ben Tündike, majd a rá következő évben Lacika.” A családfőt megkereste Győr, a szülővárosa, s ekkor már hárman, „mint csatolt elemek” követték 1974-et írtunk. Őt már a készülő, 1978-ban átadott új színházba hívták, „de még három szezont a régi Kisfaludy Színházban élhettünk, ami azóta is hiányzik. Laci boldogan dolgozott az új színházért éjjel-nappal.”  

Szervező, titkársági vezető, majd ügyvezető igazgató lett, de ugyanúgy dolgozott, mint az a hajdani ügyelő, az egész színházat magáénak tudta” és mellette irodalmi színpadot vezetett Mosonmagyaróváron, s közben a család is gyarapodott, unokák jöttek.  

„A mesének nem túl jó a vége” – írja –, mert 1995-ben, amint csak lehetett korkedvezményes nyugdíjjal elküldte az akkori igazgató, akár akarta Laci, akár nem. Az oka a férjem volt. Kiszolgált jó pár igazgatót, de nem tudta behunyni a szemét, befogni a száját, ha tisztességtelen dolgot tapasztalt.” 

Két infarktust kapott, próbált biztosítósként, közvélemény kutatóként dolgozni munka mellett, aztán elkezdett a pár irodalom órákat tartani iskolákban, előadásokat a nyugdíjasoknak.  

„Ő volt a Mikulás a Holle Anyó színházban. Imádták a gyerekek, huzigálták az igazi szakállát, elhitték, hogy ő az igazi Mikulás, de boldogtalan volt. A színház volt az élete.”  

Az idősödő ügyvezető imádott utazni, nagy vágya volt lehajózni a Dunán a tengerig – írja BEnde Ildikó. 

„Lacusom, most teljesítjük. Itt az összes csatolt elemed. Lányod, Fiad, Unokáid, Családtagjaik, és Dédunokád. Együtt indítunk az utadra. Így búcsúzunk Tőled, jó utazást kívánva. Szeretlek, első csatoltad, Feleséged, Bende Ildikó. Tudod, előbb-utóbb megyünk utánad” – írja a művésznő. 

A család egyúttal azt is tudatja a személyes vallomásban, hogy aki végső búcsút szeretne venni Takács Lászlótól, augusztus 14-én délután fél 6-kor legyen a Mosoni-Duna partján, az Amstel Hattyú étterem előtti partszakaszon, hogy egy szál virágot dobhasson a folyóba, amelybe az elhunyt hamvait szórta bele a család – Takács László utolsó kívánságát teljesítve.