Juliette Binoche magyar hangja

Részlet a beszélgetésből: 

– Rajongó típus? Ha kedvel valakit, azért átúszná a jeges Dunát is? 

– Juliette Binoche-ért valóban rajongok, de nem úgy, hogy kirakom a falra a képeit, hanem mélyen, a szó legnemesebb értelmében. Nagy színésznő. Boldog vagyok, hogy sok filmben szinkronizálhattam. Amikor megtudtam, hogy Budapestre jön a színházi olimpiára, mondtam a lányomnak, Anikának, hogy ezt az előadást mindenképpen látnunk kell. Le is akartam adni azt a napot. Még nem volt kész a júniusi színházi műsor, hogy hol, miben játszom. Benne volt a fejemben, de aztán kiesett. El is szomorodtam nagyon, amikor megjöttek az előadásaim, mert sem előtte, sem utána, hanem épp azon a napon, amikor szabad akartam lenni, előadásom volt a Rózsavölgyi Szalonban. (…) 
 
– Szóval elindult a Rózsavölgyi Szalonból, és meg sem állt a Nemzeti Színházig. 

– Kilencig tartott az előadásunk, és amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam a villamosra, hogy elérjem a közönségtalálkozó végét. Zuhogott az eső, én meg mint egy szerelmes, ott álltam a Vigadó téren. Az orrom előtt ment el a 2-es. Le fogom késni, gondoltam. Már a cipőm is tiszta víz volt, amikor jött a következő villamos, és amint leszálltam róla, megint csak rohantam, teljesen elázva. Az utolsó tíz percet láttam. Ültem a lépcsőn, és néztem, hogyan válaszol Juliette Binoche a neki címzett kérdésekre. Világoskék blúzban és farmerben ült a színpadon. Nálam valamivel alacsonyabb, de nagyon aranyos az egész lénye. Ha férfi lennék, két másodperc alatt beleszeretnék. Gyönyörű nő, különös szempárral. Teljesen fedte azt a képet, amelyet a filmjei alapján elképzeltem róla. Olyan szépség, természetesség, érzékiség árad belőle, olyan aurája van, hogy valósággal ragyog, pedig most lesz hatvanéves. A színház társalgójába már tréningruhában jött. A szeme nem volt kifestve, csak egy pici alapozó volt rajta. (…)  
És ahogy felém fordult szeretettel, kíváncsian, mosolyogva… lehet, hogy többen döbbenten néztek utána, mert a végén, ahogy elfordultam tőle, elsírtam magam. Úgy éreztem, összecsuklom az örömtől, hogy én ezt a nőt most igazából láthatom. Nekem ő egy etalon. Nemrég láttam Claire Denis Szerelemmel, szenvedéllyel című új filmjében, még szinkron nélkül. Olyan érzékiség, olyan nőiesség árad belőle, hogy az maga a csoda. Legalább három ágyjelenet van a filmben… teljes átéléssel, átadással játszik végig. Nem akarom bántani az amerikai színésznőket, de hozzá képest ők csak színlelik az orgazmust. Binoche bátran bevállalja a testét is. A mellét, amely már nem olyan, mint volt, az anyajegyeket a hátán… és mégis azt mondom: micsoda nő! És nem kell hozzá műköröm, festék, mert a maga valóságában, az aprócska hibáival együtt lenyűgöző.  

(Szabó G. László interjúja a szlovákiai magyar lapban, a Vasárnapban jelent meg, teljes terjedelmében itt olvasható.)