Az a klub, amelyik elfelejti legendáit, az nem tiszteli identitását

Böcskei Balázs ezúttal ETO-szurkolóként fogalmazta meg gondolatait:

Augusztus 14-én volt 75 éve, hogy Mile Sándor született. Csalódottan vettem tudomásul – és ennek az érzésnek a Hosszabb mint zöld Blog is hangot adott –, hogy a klub nem emlékezett meg róla, nem látom legalábbis digitális nyomát. Arról a labdarúgóról, aki több mint 280 mérkőzést játszott az ETO színeiben. 

Az a klub, amelyik elfelejti legendáit, az nem tiszteli identitását. Nem tiszteli azokat, akiknek életük ebben az identitásban telt. Nagyanyákat, nagyapákat, apákat, anyákat, lányokat, fiúkat. És írom ezt úgy, hogy közben megannyi alkalom volt és van, hogy a klub megtapsoltatja legendáit a stadionban, segíti őket. 

Mile elfelejtése talán azért volt szembetűnő, mert ugyanezen a napon tanulhattuk meg újabb igazolásunk nevét. A kétszeres magyar bajnok születésnapján az ETO Facebook-oldalán kaptunk többek között edzésfotókat, képi minőségét tekintve szépen utógondozott fotókat, melyeken olyan gyakorolnak, akik többségének ez a város, ez a címer és ez a történelem nem ugyanazt jelenti, mint amit Mile Sándornak jelentett. 

És ez természetes, ezért rájuk nem lehet haragudni, ilyen a modern profifutball és annak természete. Látjuk ezt olyan globális márkák esetében, mint a topcsapatok, és látjuk ennek próbálkozásait az FTC-nél, ami erre a globális piacra próbál belépni. Nekünk viszont talán nem a márkák versenyében kellene helytállni, hanem a történelemben. Persze, azt is tudom, hogy ez túl könnyed kijelentés, és a minden bizonnyal a mély győri beágyazottsággal bíró menedzsmentből van is olyan, aki a profi futball politikai gazdaságtanából kiokosítana. És igaza is lenne. 

Én a mai meccs után csak azokra a győri és Győr környéki fiatalokra gondolok, akik azzal indulnak el serdülőkorukban vagy még fiatalabban az edzésre, hogy majd róluk is lesznek ilyen filterezett Facebook-sztori fotók, mint ami a más csapatokból igazolt kiválóságokról.

Azokra gondolok, akik és akiknek szülei sokmindenről lemondanak azért, hogy gyerekeik játszhassanak annak a városnak az első csapatában, ahol felnőttek, ahol nekik az életük elindult, ahova történetük köti őket, ahol a nagypapa meccsre járt. Hiszen van egy akadémiánk. Azokra a fiatalokra gondolok, akik a mezeiket kérik el a meccs után azoktól, akik ebben a mezben játszanak, ami mezen nem csak a játékos neve a lényeg, hanem a címer. 

És azokra a ma pályára lépő játékosokra is gondolok, akik fél- és év múlva már nem nálunk játszanak. Akik profik, akiknek Mile Sándor, meg bármelyik legenda, de még csak az 5 év ott játszó szintén profijátékos sem jelent semmit. Akik nyilván mindent elkövetnek a pályán, mert szeretnek focizni, mert ez a munkájuk; pénzért, becsületért és következő szerződésért játszanak. Sportolók, akik mindig győzni akarnak, akiknek a futball az életük. Mivel nekünk is, ezért is szurkolunk nekik is minden héten. És azt is tudjuk, hogy mi nem számítunk nekik annyira, mint ők nekünk. Ilyen a modern futball, tudomásul vettük. 

De nekünk velük szemben van egy másik szenvedélyünk is: az ETO. Ami akkor is volt, amikor őket még a menedzserük máshol játszatta, és akkor is itt leszünk, amikor ők már egy másik városban keresik az albérletet, és más nyelven tanulnak vásárolni. Nem lehet haragudni se rájuk, se nekik ránk. Nekik se lehet jó ilyenkor, nekünk se az. És különösen azoknak nem jó, azoknak a fiataloknak, akik a „Hajrá ETO, hajrá Győr” felkiáltással vannak most is, és ebben a mezben indulnak el az utánpótlás-bajnokságokban. 

Hogy talán hazatalál hozzájuk a klub, talán számít rájuk. Talán számítanak ők is klubnak és irányítóinak.