Más mederben: Harminc éve kezdődött a szigetközi katasztrófa, a Duna elterelése (1.rész)

1992. október 24., szombat, délután két óra, Dunacsúny: ünnepre készül Csehszlovákia, hivatalosan is megkezdődik a Duna elterelése, a teherautók köbös betonkockákat hordanak a folyóba, hogy az üzemvízcsatorna felé irányítsák a víz útját, miközben az ideiglenesen felállított tribünön 200 akkreditált újságíró figyeli a munkát. Előző nap egyértelművé vált, amit helyben mindenki tudott, hisz saját szemével látta az előkészületeit: elzárják az útját, szlovák oldalon az üzemvízcsatorna felé viszik a folyót. Meghívás érkezett ugyanis péntek délután Julius Binder igazgató aláírásával és a pozsonyi Vízgazdálkodási Beruházó Vállalat bélyegzőjével a Duna szombati elterelésére. A vízen aztán keresztbe fordított uszályokról a gépek három műszakban hordták és döntötték a folyóba a termésköveket, köbös betonkockákat (melyeket Magyarországról vittek Pozsonyon keresztül Dunacsúnyba). Tudni lehetett, hogy az elrekesztés napokig tart majd, miközben Binder azt ígérte, a bősi erőművet csak fél évvel később üzemelik be, addig a szakértői egyeztetések még hozhatnak eredményt. Pár nap múlva azonban az első turbina már beindult Bősön...

Tüntetés Dunacsúnyban, megmerevedett álláspontok

Binder úgy látta, Brüsszelben semmiféle tárgyalási készséget nem tapasztaltak magyar részről, a másik oldal viszont ugyenezzel vádolta a szlovákiai tárgyalókat. Ilyen körülmények mentén helyezték üzembe aznap a „C" variánst. Közben pár száz ember csatlakozott a vízlépcső ellenes Lipták Béla tiltakozó menetéhez Dunacsúnyba: a professzort beengedték az építési területre, és ott tartott rögtönzött sajtótájékoztatót. Elmondása szerint folytatja a tüntetéssorozatot (a határon túl már kevés eredménnyel). A Duna Kör ugyanis addigra Magyarországon az ügyet a demokráciával mosta össze, az a rendszerváltás szombóluma lett, s a Nagymaros lebontására összegyűjtött 160 ezer aláírástól a politika is megrettent. 

Dunacsúnynál zárják el a folyó útját Szigetköz felé. Fotó: Éduvizig

„Döbbenten konstatáltuk, hogy megy ki a víz, pusztulnak a halak"

Pannonhalmi Miklós a regionális vízügyi igazgatóság hidrobiológusaként dolgozott az elterelés napján, az Új Szó kérésére emlékezett az akkor történtekre. „Kollégáktól és gátőröktől érkezett folyamatosan a jelentés Szigetközben, s mi a televízióban láttuk, mi történik Dunacsúnyban. Döbbenten konstatáltuk, hogy megy ki a víz a szigetközi ágrendszerből, pusztulnak a halak. Azonnal halmentési, kárelhárítási terven gondolkodtunk, gyors beavatkozást terveztünk. Jakus Gyuri, az akkori vízügyi igazgató összerántotta az embereket, szakmai tájékotatást kért, helyszíni bejárásokat tartottunk, miként lehetne enyhíteni a károkat az első döbbenetünkben. Hektikus napok voltak."

A szakember szerint idehaza megkérdőjelezték Binder kvalitásait, pedig kiváló vízépítő mérnök volt. A vízlépcső ellenzői azt mondták, a dunacsúnyi létesítményt nem tudják megépíteni, vagy ha igen, az összedől. Nem így lett. Eközben az éppen kettéváló Csehszlovákia szlovák felén a bősi erőmű építése nemzeti presztizzsé vált. 

Néhány napon belül mindenki láthatta Szigetközben azt, amit mi akkor már tudtunk, hogy gyakorlatilag kiszárad a hullámtéri ágrendszer."

A vízkormányzás kulcsa innentől kezdve máig Szlovákia kezében van, annyi víz érkezik magyar oldalra, amennyit onnan átadnak. 

(Harminc részben, 30 napon keresztül mutatjuk az elterelés utáni napokat, következményeket, szemtanúk, szakemberek és döntéshozók emlékeznek vissza a történtekre).