Sztorikkal emlékezünk Verebes Józsefre halálának évfordulóján

Önnek is megvan még az érzés, ahogy az utasokkal tömött 14-es buszon öt kispárnával a hóna alatt, a gyerekeknek otthon elkészített hamburgerrel a kezében számolja a megállókat? Még kettő és ott vagyunk a stadionnál. Meccsnap van, megint varázsolni fog a Verebes-csapat; Hannich már nem sérült, Szentes és Hajszán játszik, nem lesz gond. Rossz lesz a lefújás előtt eljönni a stadionban lévő bérletes helyeinkről, de muszáj, mert másképp nem férünk fel a buszra. Szóval megvan az emlék – ezek szerint pontosan olyan család voltak, mint mi a ‘80-as évek elején - adja meg a felütést az Ez már a mi 50 évünk című könyv Verebes-korszakkal foglalkozó fejezete. 

Fehér klumpa, nagy szavak
„Két-három meccs után már éreztük, hogy a közönség szemében nő az ázsiónk, hogy szeretni fognak minket – mondja most nekünk Hajszán Gyula. –  Pedig az első mérkőzésen, Ózdon még kikaptunk 4–3-ra, a Tatabányát viszont legyőztük 5–3-ra” – emlékszik vissza Hajszán Gyula, „a világ ura”. Sokunk fülében ott cseng még a rigmus, amit 20 ezer ember zengett egy-egy gólja után. Ő pedig pontosan emlékszik Verebes József antréjára, amikor belépett az akkor még gyenge középcsapatnak számító ETO öltözőjébe: „Farmerben volt, fehér feltűrt ingben, fehér klumpában, s természetesen cigarettával a szájában. Leült az asztal mögé, feltette a lábát, s zokszó nélkül közölte: „Ugye tudjátok, hogy ti vagyok a legjobbak?”. Igazából nem is kérdés volt ez, hanem kijelentés, mi meg egymásra néztünk: Kit hoztak ide?!”
Aztán hamar kiderült, hogy életük szerencséjét, pontosan mesterét, „akivel még edzeni is szerettünk”, mondja Hajszán. „Az elején csak az idősebb játékosok tegezhették, én csak később, de akkor is úgy szóltam hozzá, hogy Te, Józsi bácsi… Tiszteltük, s elfogadtuk a szabályait, mert nem akartunk magunknak sem ártani. Meccs előtti napon nem volt kihágás, éjszakázás, ezt a törvényt egyszer szegte meg Weimper Pista, aki frissen került a csapathoz. Verebest a születésnapján hivatalosan köszöntötték, ezért volt bent a belvárosban, ekkor látta meg Pistát péntek este. A szombati meccsnapokon az volt a rend, hogy délelőtt még átmozgató edzés, aztán ebéd a Zöldfában, délután pihenő, s irány a stadion. Reggel vártuk az edzés kezdetét, de se Weimper, se Verebes nem jött ki. Aztán megtudtuk, hogy a mester behívatta magához, s azonnal kirúgta ezért, még elbúcsúzni se jöhetett az öltözőbe.”
A győzelem 1600
Konzekvens volt a mester az elveit illetően, de abban is, hogy a játékosaiért Horváth Edénél is kiállt. Ahogy Hajszán meséli, Verebesnek hála nőtt az addigi 2750 forintos alapfizetésük – amit a Rábától kaptak – 5-től akár 10 ezer forintra is. A meccsprémiumok is pontosan kiszámíthatók voltak: „Egy pontért 800 forint járt az alapfizetésen felül, a győzelemért 1600, a vereségért semmi. Ha valamiért büntetést kaptunk, mert mondjuk egy tévéfelvételen utólag kiderült, hogy nem ott helyezkedtünk, ahol kellett volna, akkor nem ebből a pénzből vonták le. Előbb megkaptuk mindet, aztán befizettük a csapatkasszába. Ez azért volt fair, mert utólag egy-egy nagyon jó teljesítményért vissza is kaphattuk.”
A siker nagyban volt köszönhető annak is, állítja a csatár, hogy összetartott a csapat. A törzshelyükön együtt ittak meg egy-egy fröccsöt (mert hét közben vagy meccs után néha azért lehetett); hamar befogadták őt is az „öregek”, pedig „taknyosnak” számított közöttük. „Nem tudtunk úgy elmenni a piacra, hogy az emberek ne adtak volna valamit nekünk. Ha érkezett narancs, banán, kivi, nekünk mindig jutott. Ha az autóval – már akinek ekkor volt – bármi probléma adódott, azt mondták, „hozd csak be, míg edzetek, megcsináljuk”. Elképesztő szeretet vett körül minket, s mi ebben fürdőztünk. Nyilvánvalóan sokat számított, hogy nem azt történt, hogy berobbantunk, aztán egy év után mentünk is a süllyesztőbe. A sikert öt éven keresztül fenntartottuk, bár a két bajnoki cím után a harmadikat elvették tőlünk, de a közönség szeretetét nem lehetett.”

Akármilyen esemény volt, mindig odajött hozzám, belém karolt
Keglovich László olimpiai bajnok az ETO ifiedzője volt az aranykorszak idején. "Ekkor Verebessel kimondottan jó volt a viszonyom. Többször hívtam, hogy jöjjön el az edzéseinkre, s mutassa meg azt a játékrendszert, ami Hannichékkal játszanak – talán egyszer sikerült lehívnom, s tartott egy tréninget a fiataloknak" - emlékezett az Ezt a cselt már ismerem című önéletrajzi könyvben. 

"Józsival a második győri edzői korszakában, 1993-ban romlott meg a kapcsolatom. Az ETO szakmai munkaért felelős elnökségi tagja voltam, s a csapat nagyon rosszul szerepelt. Bíráltam Verebest emiatt: sorra jöttek a vereségek, de ő mindig azzal védekezett, már látja az alagút végén a fény. Csakhogy újabb zakók jöttek, az alsóházban tanyáztunk, a játékosanyag is vékony volt, s az edzések sem alapoztak meg megfelelő kondíciót. Borbányi János a Rába-gyár részéről megbízott elnökségi tagként jelezte az ETO elnökének, Bolla Péternek (aki nagyon jóban volt Verebessel, korábban a pályaedzője is volt), hogy váltani kellene. Kellemetlen szituáció volt neki, hisz fel kellett mondania a Mágusnak. Emiatt Verebes rám haragudott meg, pedig nem én küldtem el – még csak fel sem szólaltam a váltás mellett. Ő viszont ebben a hitben élt. Erre akkor jöttem rá, amikor egyik alkalommal jött ki az épületből, én meg az edzőpálya felől: 30 méterre lehettem, amikor meglátott és köpött egyet. Nem reagáltam erre. Ezután a Népsport szándékosan összeugrasztott Józsival, nem túl szívderítő újságcikkek jelentek meg kettőnkről, számba adva, hogy Verebes egy szélhámos. Ilyet nem mondtam, de érdemei elismerése mellett volt is egy kis hókuszpókusz a munkájában. Ő a magyar labdarúgásban valami újat hozott be a lestaktikájával, jól begyakoroltuk.
Itthon ez új volt, nem merték vállalni a veszélyessége miatt, hisz ha rosszul sül el, egy az egyben vihetik a kapusunkra a labdát. Ez meg is mutatkozott 1982 szeptemberében BEK-meccsen, a Standard Liege-nek ez nem számított újdonságnak, tudták az ellenszerét, s 5-0-ra verték az ETO-t. Ha nem lett volna megfelelő játékosanyag, itthon sem tudott volna eredményt produkálni: nagyszerű keret jött össze, hét már itt lévő jó játékos mellé jött még négy kiváló labdarúgó: Kovács, Burcsa, Póczik és Szentes. Ott voltam a lelátón, minden meccsen szurkoltam a csapatnak, örültem az aranyérmeknek.
Ráadásul mindezt élvezetes, nézőszórakoztató játékkal érték el. Amikor Tarsoly Csaba elnöksége alatt Verebes visszakerült Győrbe, az ETO öregfiúk edzőjeként, szerintem elfelejtette a korábbi köpését és nyilatkozatait. Akármilyen esemény volt, mindig odajött hozzám, belém karolt. Lehet, hogy később megtudta, hogy én nem bántottam: a kritika a csapat játékának szólt, hisz ezért voltam felelős. Nekem mondta el gondjait-bajait, hogy rosszak az anyagi körülményei. Később aztán az egészsége is megromlott."